Petíciót indított a Dél-Afrikában élő fehérek egy csoportja, amelyben azt kérik az Európai Uniótól, engedje őket letelepedni a területén. A kezdeményezést útjára indító Rodrigo de Campos a brit Daily Expressnek azt mondta: a fehérek ellen "valóságos etnikai tisztogatás" zajlik az országban. Elmondása szerint a szélsőséges rasszista fekete szervezetek lényegében szabadon garázdálkodhatnak az országban, a kormány nem tudja, és sokszor nem is akarja megfékezni őket. Az elmúlt években
több mint 4000 fehér farmert gyilkoltak meg, sokukat megkínozták, vagy megcsonkították.
Campos és társai úgy vélik, erre az aggasztó helyzetre az jelenthetne megoldást, ha a dél-afrikai, zimbabwei és namíbiai fehéreket azok az európai országok fogadnák be, amelyekből őseik elvándoroltak a gyarmatosítás idején. Az ötmilliós dél-afrikai fehér lakosság 60%-a afrikaans (a holland egyik dialektusa) nyelvet beszélő búr, 40%-a angol ajkú, tehát a kérdés elsősorban Hollandiát és Nagy-Britanniát érinti. Campos egyébként rámutat, hogy a "hazatelepítési" politika nem lenne példátlan megoldás, hiszen Izrael is erre építi a maga bevándorlási jogszabályait.
Hollandiát már évek óta ostromolják a búrok, hogy "fogadja vissza őket". 2010-ben Lara Johnstone vezetésével már indult egy "hazatérési" mozgalom, ám a holland politikai elit nagy része mereven elutasító álláspontra helyezkedett. Amszterdam nem hajlandó menekültekként elismerni őket, egyszerű bevándorlóként pedig szinte reménytelen letelepedési engedélyt kapniuk. Az a liberális értelmiségi elit, amely általában körme szakadtáig védi a migránsokat, amely mindenféle disztingválás nélkül hajlamos menekültnek tekinteni mindenkit, aki a harmadik világ országaiból érkezik - a búrokkal szemben a lehető legtaplóbb érzéketlenséget tanúsította. Az amszterdami egyetem, bevándorlással és kisebbségi kérdést kutató szociológus professzora, Jan Rath egyenesen
teljesen irreleváns kérésnek nevezte a hazájukban üldözött fehérek segélykiáltását.
Mindez idáig egyetlen embernek sikerült menedékjogot szereznie közülük, ám neki sem Európában, hanem Kanadában. Az eset a dél-afrikai kormány hisztérikus tiltakozását és a liberális körök heveny rasszistázását váltotta ki. Azóta nem is volt más példa erre.
Szivárványnemzet vs. valóság
Az ordító kettős mérce oka annyira egyszerű, amennyire szánalmas: az apartheid utáni Dél-Afrikára a nyugaton uralkodó liberális dogmatika multikulturális bezzegállamként tekint, ahol megvalósult a "szivárványnemzet", és ahol a problémákat, az egekbe szökő bűnözési mutatókat, és a faji gyűlölködést is csak az előző rasszista rendszer örökségének tekintik. Ha elismernék, hogy az országból százezer- vagy milliószámra kell menekülniük a fehéreknek, akkor ez az illúzió oszlana szét. Jellemző, hogy míg a búr és brit származásúak elleni erőszak két évtizede alig éri el a világsajtó ingerküszöbét, a Mozambikból, Zimbabwéből és máshonnan Dél-Afrikába bevándorolt feketék elleni erőszakcselekmények (amelyeket javarészt szintén feketék követtek el) egyből kiváltották a "nemzetközi közösség aggodalmát".
Fehér nyomor
Széles körben elterjedt tévhit, hogy a fehéreknek talán nem annyira jó mostanában, de még így is sokkal gazdagabbak, mint a feketék. Ez persze az apartheid-rendszer évtizedeiben igaz volt, ám azóta már egyre kevésbé az. A jómódúak nagy része már rég lelépett, nekik nem kellett menekültstátuszért folyamodniuk, hiszen olyat még nem nagyon hallhattunk, hogy milliomosokat toloncoljanak ki valahonnan. A szegényebbek maradtak, és azóta még szegényebbek lettek. Egy 2013-as becslés szerint minden tizedik fehér, több mint 450 ezer ember él kimondottan nyomorúságos körülmények között. A "pozitív diszkrimináció", amely elvileg a kilencvenes években a korábban elnyomott feketék felemelését szolgálta volna, mára lényegében a többség előjogait biztosító, a kisebbséget kirekesztő faji alapú diszkriminációvá vált. Sok ezer szegény sorsú, kétkezi munkából élő fehér ember képtelen elhelyezkedni, mert a feketék sok helyen előnyt élveznek a felvételnél.
Nincs más választásunk
Susan Mulder, a petíciót aláíró több mint 35 ezer ember egyike, azt üzeni az európaiaknak:
"Szeretjük Dél-Afrikát, de sajnos ebben az országban, amelyet elődeink építettek fel, már nem látnak minket szívesen. Az én és a gyermekeim élete minden nap veszélyben van. Nincs más választásunk, mint a ti segítségeteket kérni."
Egy másik fiatal nő a támogatók közül a Daily Expressnek elmondta, hogy ő már brit állampolgár, de az édesanyja ott ragadt Dél-Afrikában.
"Nemrégiben egy Ak47-est szorítottak a fejének. Egyedül van és retteg. Megérdemli, hogy idős korában ne félelemben kelljen élnie."
A dél-afrikai fehérek sorsa nemcsak megrendítő, de elgondolkodtató is azok számára, akik szerint minden menekült potenciális terrorista, vagy bűnöző. Azok számára meg még inkább, akik lelkes hippiként ünneplik az európai multikultit, keblükre ölelik a bangladesi és kameruni bevándorlókat, könnyeket morzsolnak a szíriai és szomáliai menekültek sorsa felett - és közben süketek ötmillió üldözött ember segélykiáltására. Csak, és kizárólag azért, mert fehérek. Mert a fehér ember a liberális kánonban lehet bűnös, felelős, vagy közönyös - csak áldozat nem. És mert a "fehér ember rasszizmusa" elleni permanens küzdelem valójában sokak számára fontosabb, mint az üldözötteknek való segítségnyújtás...