Merkel életmódja

Pátoszos mellébeszélés helyett megoldást!

Sokáig ízlelgettem ezeket a szavakat. Akárhogy próbáltam lenyelni őket, nem ment. 

Képtelenség az, amit a német kancellár kijelent. Az érintett országok életmódja ugyanis megváltozott, változóban van. Mindezt tragikus terrortámadások egyre sűrüsödő sorozata juttatja eszünkbe, még akkor is, ha a terror nem érint közvetlenül több százmillió embert. 

Van itt egy óriási probléma, ami összetett, ami humánus megoldásra vár. Olyanra, ami még nem született meg, olyanra, ami kerüli a pátoszos mellébeszélést.
 
Persze, szót is fogadhatunk Merkelnek. Nem változtatunk semmin. Nem koncentrálunk másra, csak önmagunkra, csak a pillanatra. Mert, mi nem változunk, mi nem változtatunk! Még akkor sem, ha minden változik körülöttünk és valójában még mi magunk is változunk. 

Juszt sem változtatunk. Pedig, amit eddig csináltunk, kiderült, hogy nem jó, nem működik. Maga Merkel ismerte el, hogy a multikulturális társadalom építésének kísérlete megbukott.

2010-ben megjegyezte azt is, hogy

az álom, amelyben az emberek boldogan egymás mellett élnek a multikultiban, működésképtelen.

2017-ben egy újabb véres merénylet után mégis ismét, immár sokadszor is hirdeti a multikulturális berendezkedést.

Egy-egy terrorcselekmény után ezrével mennek ki az emberek a terekre, hogy demonstrálják, hogy nem félnek és nem hagyják győzni a terroristákat.

A gyengeség jele lenne beismerni, hogy igen, én félek? 

Szerintem normális emberi reakció, hogy az ember minimum tart az ismeretlentől, ami maga a változás. Európa változik. Folyton. Most éppen olyan irányba, hogy szinte bármelyik pontján, bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy brutális támadás, lásd: Turku. 

Ránk ronthat egy késes, baltás merénylő. Elgázolhat egy autó, egy furgon, egy kamion. Robbanhat metró, busz, vonat is. Ez a valóság. A minket körbeölelő, változó világ. Aki félelemmel él, félig él – tartja a mondás. Van benne valami.

Nem retteghetünk egész életünkben. 

Ám, a félelem legyőzéséhez szükség lenne a szembenézésre. Annak beismerésére, hogy az életmódunk változik. Még akkor is, ha azt mondjuk, hogy nem hagyjuk ezt. Ahogy Merkel üzeni ezt a kamerákon keresztül. De megtenné ugyanezt szemtől-szembe annak az anyának, apának, aki nem tudta megmenteni a kisgyermekét Barcelonában vagy Nizzában a száguldó jármű elől?

Őszintén tudná bárki azt mondani bármelyik terrorcselekmény után özvegyen, árván maradt embertársának, hogy nem változtathatják meg az életmódját a történtek ellenére sem a gyilkosok? 

Sok millió ember facebook profilja cserélődik néhány órára, napra ilyenkor az együttérzés jeleként. De mi van azután, amikor ez már elhalványul? Mi van azokkal a szülőkkel, akiknek soha többé nem mondja a gyermekük, hogy anya, apa. 

Mi van velük, akik véresen, élettelenül látták utoljára szerettüket? Milyenek lesznek ezután az ő karácsonyaik, milyenek lesznek az ő hétköznapjaik? Milyen lesz az életük ezután? Dühösek lesznek, bosszút akarnak? Vagy inkább visszavonulnak és megtörve nézik majd a televízióban, amikor az újabb és újabb erőszakos cselekmények után vezető politikusok megüzenik, hogy nem hagyjuk, hogy megváltoztassák…