Idén volt tizenöt esztendeje hogy Apu meghalt – most Mindenszentekkor már lassan tizenöt és fél. Tizenöt és fél év, 186 hónap, 806 hét, 5660 nap – Apu nélkül.
Először a megkönnyebbülés érkezik. Hogy nem szenved már tovább – és mi sem szenvedünk. Hogy vége a pokoljárásnak, a kórházszagnak, a szomorú szemű, tanácstalan orvosoknak.
Aztán jön a hiány. Szólnál hozzá – de már nincs itt. Kérdeznéd – de nincs már kit. Elmondanál neki egy jó disznóviccet, amit ma hallottál – de már nincs kinek. És ez a Nincs tántoríthatatlan, elűzhetetlen, könyörtelenül hűséges társaddá lesz. Mázsás súllyal ül a válladra, összepréseli a gyomrodat, belemar a mellkasodba, fulladásig szorítja a torkodat. Legszívesebben kitépnéd magadból. Néha egy rövid időre sikerül. Ilyenkor érkezik a szégyen. Hogy tudsz mosolyogni, hogy vagy képes nevetni, hogy ihatsz meg egy pohár bort – nélküle? Talán már nem hiányzik? Talán már elfelejtetted?
Igen, ez a következő vendég: a félelem. Nem nyúlsz az asztalához, nem dobod ki a tárgyait, a ruháit. Tudod, hogy ezt kellene tenned, eldöntöd, érte nyúlsz – aztán a levegőben megáll a kezed. Nem, még nem. Mert, ha az arcszesze eltűnik a polcról, akkor eltűnik az illata is. Ha az ingjét kidobod, hogyan fogsz emlékezni arra a szülinapjára, amikor ezt viselte? Ha átviszed a másik szobába a foteljét, hová ülsz majd le, hogy felidézd a hajnalig tartó, nagy beszélgetéseket?
Aztán a harag. A Sorssal, a Gondviseléssel, Istennel szemben. Apa halála után fél évig nem imádkoztam. Nem tudtam volna mit mondani az Úrnak. Pörölni, veszekedni, káromolni ment volna – de azt meg nem akartam. Inkább nem szóltam hozzá. És a Jóisten türelmes volt, kivárta, míg azt tudtam mondani: köszönöm.
Köszönöm, hogy volt. Hogy mesélt, és néha nagyokat mondott, néha kicsiket. Hogy megragasztotta, ami eltört, visszatette, ami leesett, megjavította, ami elromlott. Hogy nevetett a rossz kiskamasz vicceimen, komolyan vette a nagykamasz szerelmeimet, meghallgatta a világmegváltásaimat. Hogy leszidott, amikor hülye voltam – és megölelt, amikor féltem. Hogy elviselte a Scootert és Dr. Albant, a Queent, az Iron Maident, a Metallicát, a Blind Guardiant és a Slayert, amik nem elég, hogy áthallatszottak a szomszéd szobába, még feltétlenül meg is kellett mutatnom neki. Őt pedig érdekelte. Nem a Scooter a Maiden, meg a Slayer – én érdekeltem.
Vissza-visszatérő álmom, hogy apám valójában nem halt meg. Hogy volt egy időszak, amíg távol volt, de aztán visszajött, mert az egész csak félreértés volt. Régen könnyezve ébredtem ezután az álom után – ma már mosolygok. Mert tudom, hogy pontosan így van: félreértés az egész. Idő kellett hozzá, keservesen hosszú idő, de már rájöttem: mikor eltemettük, nem elvesztettem apámat – hanem visszakaptam. A szemem láttára, a kezem között elfogyó, ezernyi szenvedéstől gyötört, zavart kis öregember elment. És visszatért Apu: a mosolygós, a disznóvicces, a nevetős, a mesélős, a leszidós, az ölelős. És azóta is itt van velem.
Együtt ordítjuk végig a meccset, együtt anyázunk a híradó előtt. Olvassa a cikkeimet, büszke rám, de azért vitatkozik velem egy csomó mindenben. Ismeri a páromat, és szereti, mert elvisel. Tudja, hogy nem könnyű, túl sok mindent örököltem tőle. Nem érti, miért tartunk macskát, mikor az állat a kutyánál kezdődik, de már kénytelen elismerni, hogy egész okos jószágok ezek is.
Fogja a kezem mikor részegen tántorgok haza: morog, de nem tud haragudni. Az ágyam mellé ül, amikor elegem van a világból, és azt mondja: "negyvenszáz ultimo, le van szarva az egész!" Amiről fogalmam sincs, mit jelent (újabb, sokadik kérdés, amit nem tettem fel időben), de úgy tudta mondani, hogy utána lehetetlen volt komolyan utálni a világot. Aztán nevetünk együtt, egymáson, a leszart világon – és a halálon is. Hiszen csak egy nagy félreértés volt az egész, ugye, Apu?