(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Európa szívében, és mégis két világ határán élünk. Ezerhuszonegy éve Szent István úgy döntött, Róma és Bizánc küzdelmében előbbit választja, így azután nagyjából „sínre is tette” hazánkat, a korabeli modern, európai mintára épülő államszervezet létrehozásával pedig meg is szilárdította, ha úgy tetszik,
Így azután gyakorlatilag a kommunisták hatalomátvételéig fel sem merült, hogy Magyarország – minden lemaradása ellenére – ne a nyugati világhoz igyekezne felzárkózni. A negyvenévnyi rémálom után, mikor Moszkva volt a követendő példa a hanyatló Nyugat ópiuma ellenében, a kilencvenes évektől újra a nyugati álom volt az elérendő cél, és kijelenthető, ez nemzeti egység volt, teljesen mindegy, hogy az egyes polgár konzervatív vagy liberális világnézetet vallott. A jómódú német vagy francia nyugdíjas irigyelt élete elérhető céllá vált a posztszovjet térség polgárai számára, az európai integrációt tekintettük az ehhez vezető útnak.
Valahol azonban ez a nemzeti egység gellert kapott. Ma már nincs elsöprő támogatottsága az európai uniós tagságunknak.
Talán ott kezdődött, hogy az ezredforduló környékén a politikum en bloc annyira egyoldalúan EU-párti volt, hogy
Nos, ma már kijelenthető, a magyar polgárok nem nyitottak tömegével cukrászdát Bécsben, ellenben néhány kőgazdag vállalkozó valóban alapított Ltd.-ket egzotikus – akár uniós – országokban, ahová luxusjachtot rejtő vagyonukat kitalicskázhatták. Az utca embere pedig okkal-joggal tette fel a kérdéseket akár az EU árnyoldalaival szemben is, amikre választ bizony nem kapott semelyik kormányzattól. Ők ugyanis akkor is, most is lenyúlhatták a zsíros támogatásokkal megtolt beruházásokat, míg a kisember csupán annyit érzékelt belőle, hogy gyorsabb lett az internet, letérkövezték a piripócsi főteret, és negyvencentis kilátót kapott Kukutyin.
Ezek után törvényszerű, hogy miután az Európai Unió nevű, szép és illatos rózsabokorba fejest ugorva megszurkáltak a tüskék, akkor
Az előbbiekben a belső okokat elemeztem. Ám úgy igazságos, ha rámutatunk az egyébként jó szándékkal létrehozott európai közösség súlyos hibáira is. Mert bizony vannak, avagy jöjjön a válasz az „Önt is dühíti Brüsszel?” kérdésre.
Igen, vannak nagyon dühítő dolgai ennek a négyszázmillió polgárt egybefogni szándékozó szervezetnek. Mit látunk? Támadják – joggal – a magyar kormány egyes intézkedéseit (nem Magyarországot, pláne nem a magyarokat), de
Csak egy példa: az LMBT meg még ki tudja, hány betűből álló, valójában igencsak szűk kört érintő kérdésben harsognak az uniós illetékesek (és illetéktelenek is). Ehhez képest mit hallunk, amikor kiderül, több százmillió vagy épp milliárd forintnyi uniós és hazai támogatás vált a NER egyik vagy másik oligarchájának magánvagyonává? Semmit! Mély csend!
Igen, engem ezzel dühít Brüsszel, mert jelentéktelen, illetve nagyon szűk kört érintő kérdésekkel foglalkoznak „odafent” naphosszat (ennyire ráérnek?), miközben európai polgárok széles rétegét érintő kérdésben, mint például a közös kalapból korrupciós csatornákon keresztül eltűnő pénzek ügyében nem hallatják a hangjukat. Tehát
Én azért remélem, hogy nincs minden veszve. Bízom abban, hogy az a jó értelemben vett konzervatív értékrend, amelyet vallunk, képes újra ennek a közösségnek a vezérfonalává válni, ami azt is magába foglalja, hogy
Mondják, az Európai Unió nem fogja megoldani a mi problémáinkat. Ez így is van, hiszen – nagyon helyesen – nem fognak beavatkozni kishazánk belpolitikai kérdéseibe, azt rábízzák erre a nyolcmillió választópolgárra. Azt viszont elvárhatjuk tőlük, hogy a négyszázmillió polgár problémáival foglalkozzanak. Ehhez pedig nekünk kell oda olyan tisztviselőket küldenünk, akik ezt az elvet követik.
Szent István népének a nyugati keresztény értékrendet választotta, e döntés helyességét az évszázadok során magyar emberek generációinak pozitív véleménye, hozzáállása bizonyította. Sík Sándor piarista pap-költő és tanár István király című drámájában a magyar és a keresztény identitás egyesítéséről szólva ezeket a szavakat adja az öregedő uralkodó szájába:
De eggyé kell lennie, hamarosan eggyé kell lennie, az én drága népem szívében is, mert meghalunk, ha eggyé nem lesz.
Szeretnénk majd generációk után azt is kijelenteni, hogy ennek intézményesült formájához is érdemes volt csatlakozni, ehhez azonban szükséges, hogy a mi drága népünk szívét megdobogtató,
Hazai és európai szinten is.