Igen, az adománydobozba beledobált pénztári blokkok. Mérhetetlenül irritáló, visszataszító, ocsmány.
Elkövetőnk - nevezzük most Átlag Bélának és Átlagné Icának - világképe röviden is összefoglalható: szar az életem, mert keveset, vagy semmit sem kapok, ezért legyen másnak is szar. Á. Béla élete az irigységről, rosszindulatról és a mindent uraló önzőségről szól.
Á. Bélák és Icák, valamint az általuk eldobált blokkok azonban jóval túlmutatnak rajtuk, mondhatjuk úgy is, átszövi az életünket az életük.
Miniszterelnökünk a minap egy rádióinterjúban a "tovább a habonyi úton" instrukcióinak megfelelően "köszönte meg" a társadalom szolidaritását, vagyis, hogy türelemmel viselték a pedagógusokra költött százmilliárdok elköltését. Orbán Viktor az Á. Béla és Béláné irigységét, önzőségét, rosszindulatát beindító gombokat nyomogatta. Teszi ezt azért, mert az ő politikai szocializációja a megboldogult 90-es években befejeződött, azt érti, hát azt folytatja. Nem a szolidaritást köszönte meg, hanem társadalmi rétegek egymás iránti türelmetlenségét, irigységét csavarta még feljebb.
De tévedés ne essék. Ebben az országban nem a politikus hergeli egymás ellen a társadalmi rétegeket, csak egyszerűen meglovagolja a mindenütt jelenlévő, többnyire lefojtott, általában a kocsmapult, vagy a tévé előtti hőbörgést, irigységet, rövidlátó rosszindulatot. Csak könnyű ráfognunk a politikusra (akit nyilván szintén gyűlölni kell), hogy ő tehet mindenről. Szomorú, de sajnos ez nem igaz.
Ebben az országban a bármit bekajáló, funkcionális analfabéta réteg megfelelő táptalaj a habonyi hergeld egymás ellen és uralkodj kényelmesen évtizedes politikájának. Ők azok, akik félordítva hőbörögnek a pedagógus tüntetés láttán, mondván, a tanár "nyáron hat hónap szabadságra megy", a buszoson, mert "mi olyan nehéz egy kormánykerék tekergetésében", a vasutason, mondván "úgyis mindig késik a vonat", az orvoson, mondván "milliókat tesznek zsebbe a borítékokban", vagy a havi 80 ezerből dőzsölő nővéren, aki a "minap bunkó volt a nagyival". Az egyik szidja a nyugdíjast, a másik a diákot, a harmadik mindkettőt, a negyedik mindenkit. És persze ezenközben észre sem veszik, hogy ők egyszerre céloznak, és egyszerre célpontok.
Ugyanez a világ köszön vissza akkor, amikor Átlag Béla és Icuka szépen beledobálja a blokkját a gyermekéhezés felszámolásáért küzdő alapítvány adománydobozába. Teszi ezt azért, mert
1. "az ő élete is elég szar, miközben őt nem támogatja senki"
2. ahhoz is hülye, hogy felfogja, az nem kuka;
3. szarik az egészre.
Persze, el lehetne menni az adománydoboz mellett, nem kell, nem kötelező beledobni semmit. Senki nem szólná meg érte, a dolog lényege ugyanis a lehetőség. Hogyha tud az ember, akkor adományozzon egy keveset, mert azzal saját magát is megajándékozza egy jó, szép, és hasznos cselekedettel.
De ezek az emberek egy pénztári blokkot tolnak le a saját torkukon, szépen megrágják azt, és még büszkék is rá. Aztán értetlenséggel vegyes csodálkozással pislognak, hogy amúgy epét hánynak évek óta.
Elmélkedünk a szocializmus rajtunk ragadt visszataszító örökségén, a társadalmi szolidaritás, az egymás melletti kiállás szinte teljes hiányán. Ezek nehezen megfogható fogalmak, mégis ott van velünk minden nap. Ott a bevásárlóközpontban, az utcán, a buszon, a szülői értekezleten, a kórházban, tüntetésen, a sztrájk során, és igen, az adománydobozba belehajított pénztári blokkban.