A szélsőséges szervezet lába alól "odahaza" egyre inkább csúszik ki a talaj, amit a nemzetközi terrortőzsdén azzal próbál kompenzálni, hogy a legutolsó rablótámadást is magára vállalja, hogy bizonyítsa, még mindig az ő hangja a legmélyebb a dzsihadista kórusban.
De nem ez az eset valódi tanulsága.
Napok óta morfondírozom rajta, mi az, ami Nizza kapcsán kikívánkozik belőlem, de valami, számomra meghatározhatatlan dolog mindig lefogta a tollamat. Itt volt a nyelvem hegyén, de képtelen voltam kiadni magamból a belső igazságot, aminek végül két, tőlem és egymástól is független ember volt kénytelen hangot adni:
"Szörnyű kimondani, de változnak az idők és mostantól együtt kell élnünk a terrorizmussal."
"Gyászolunk és sírunk,
de az élet megy tovább."
Az első mondat Manuel Valls, francia miniszterelnöktől származik, a második egy nizzai túlélőtől.
Ha értetlenül kérdezzük magunktól, mikor lesz elege Európának és az európai embereknek abból, hogy mindennapjaikat a halál árnyékában kell leélniük csak azért, mert egyesek hibásan, vagy direkt félreértelmezett szolidaritásból a fél világot a kontinens nyakába zúdítják, elég ezt a két megnyilvánulást egymás mellé raknunk ahhoz, hogy lássuk:
amíg az emberek többsége így vélekedik, soha.
Tényleg ennyire hülyék lennénk (igen, mi magyarok is, efelől ne legyen kétség)?
Ha röviden kellene válaszolni, igen, tényleg ennyire.
Mert minket úgysem üthet el az a teherautó, minket nem géppuskázhat le terrorista, amint épp koktélt szürcsölgetünk a korzón, alattunk nem robbanhat pokolgép. Az ilyesmi mindig másokkal szokott megtörténni, aprócska pixel-emberekkel a YouTube rossz felbontású távvalóságában. Az ő gondjuk, mi közünk hozzá?
Persze, pityergünk egyet rajta, ha éppen kicsit szentimentálisabb kedvünkben vagyunk, ha harcosabban, akkor még a Facebook-profilképünkre is kirakunk valami zászlót, de Nizza kapcsán, lám, már ez is elmaradt.
Nem akarunk már tudni róla. Már az európai tragédiák is túl messze vannak, mert úgy akarjuk, hogy messze legyenek. Még azok számára is, akiknek saját országában, netán városában történik tragédia.
Európa még mindig az öngyilkos, polkorrekt ködben ténfereg, és úgy csinál, mintha az őt érő szörnyűségek egy elkerülhetetlen természeti katasztrófa következményei lennének, ami ellen úgyse lehet mit tenni, hát viseli a ki tudja, honnét, s mi végre jövő sorscsapásokat, mint egy végletekig béketűrő holdkóros.
A társadalom is úgy reagál, ahogy az irracionális elmék szoktak: görcsösen ugyanazokat a reakciókat igyekszik adni az új kihívásokra, amik eddig sem oldottak meg semmit, sőt, ezek vezettek idáig, és mégis más eredményt vár tőlük.
"Na, majd most,
ezredjére sikerül!"
- hangzik a bomlott elme hiábavaló reménysége.
De a szélsőséges kollektivizmusokra adott múlt századi válasz, a szélsőségesen individualista álomvilág nem lesz képes megoldást kínálni.
Még van néhány milliméter, amíg a társadalmi gondolkodás jelképes ingája eléri a végletes egyénközpontúság önző, mindent tagadó és megkérdőjelező, értékellenes nyugvópontját, ahonnan majd szépen elindul vissza, a normalitás középső stádiuma felé.
Nekünk, európai embereknek hatalmas felelősségünk van benne, hogy mennyire lesz véres ez a rövidke út, és milyen gyorsan tér jobb belátásra vesztébe rohanó kontinensünk.
Ha a problémák eltolásával és érdektelenséggel reagálunk a mostani veszélyekre, és ragaszkodunk az áldozatvállalásra, odafordulásra képtelen, narcisztikus tendenciáinkhoz, lehet, hogy már nem lesz elég időnk helyrerázni a dolgokat.
Igen, az élet megy tovább, de nem mehet ugyanúgy és ugyanarra, mint eddig.