Az Ismerős Arcok továbbra is a saját útját járja

 

- A rajongóktól, barátoktól kapott visszajelzések alapján azt mondhatom, hogy nagyon szerették az emberek. Egyrészt a külalakja is kiválóan sikerült, másrészt olyan koncert DVD-ket tettünk bele, amit eddig sehol nem lehetett látni. Még a YouTube-ra sem kerültek fel ezek a felvételek, mert ehhez a kiadványhoz őriztük meg őket. Anno elég sokat öltünk bele, hogy ezek a lemezbemutató turnék színvonalasak és látványosak legyenek, nagyon komoly helyeken vettük fel a képanyagot.

A duett albumnál volt egy-két kritikus megjegyzés egyik-másik választásunkkal kapcsolatban, de alapvetően ezt is kedvelték a rajongóink. Ez a korong egy érdekes színfolt, mert fantasztikus énekesek és hangszeresek szerepelnek rajta. És egészen váratlan hangok is felbukkannak a CD-n, gondolok itt Charlie-ra vagy Ferenczi Gyurka fantasztikus szólójára vagy Csík Janiék gyönyörű játékára. Nekem egyébként ez utóbbi, a Nyitogatom a felleget című dal a kedvencem erről a lemezről. Elmondhatom, hogy ha én kaptam volna valakitől ezt a díszdobozt, nagyon örültem volna neki.

 

 

 

- Eleve a lemez címe adta magát, hogy Csak a zene. Próbáltuk a borítót is ehhez mérten visszafogottabbra venni, de azért, hogy ha valaki kézbe veszi ezt az albumot, akkor azért látja, hogy az a fehér is nagyon ízlésesen van megtervezve, elkészítve. A cél valóban egy puritánabb megjelenés volt, a bookletben is csak a hangszereink fotói vannak. Nem szerettük volna semmivel elvonni a figyelmet, elsősorban a zenéről, de a szövegek ott vannak a borítóban, mert ezek mindig is fontosak voltak a munkásságunkban. 

 

 

- Igen, ilyen módszerrel még nem dolgoztunk. Eddig mindenki írogatta otthon a dalait, nagyjából elképzelte, hogy annak hogyan kell szólnia. Aztán lementünk a próbaterembe és az épp aktuális szerző kiosztotta a szólamokat, elmondta, hogy kinek mit kellene játszania, természetesen a szólók kivételével. Tehát tulajdonképpen hangszerelt dalokat raktunk össze. Most azonban az történt, hogy leutaztunk Mosonmagyaróvár mellé, bepakoltunk egy akkora helységbe, ahová befért mindenkinek a saját alapja, és az otthonról hozott dalvázlatokon – tehát nem a véglegesre kidolgozott számokon – közösen ötleteltünk. Tulajdonképpen egy-két kivételtől eltekintve az összes dalt úgy fejeztük be, hogy mindenki belerakta a maga elképzelését. Ezért is mondtam már máshol is, hogy nem is mindig fedi a valóságot a bookletben szerzőként olvasható egy-két név, nyugodtan lehetett volna írni a teljes zenekart. De így tartottuk tisztességesnek, hogy aki az eredeti ötletet hozta, az legyen a szerző.

 

 

- Annyi történt, hogy „megirigyeltük” Ferenczi Gyurkát, mert nekik már volt lehetőségük arra, hogy az Egyesült Államokban vegyék fel, és kevertessék meg a lemezüket. Én már régóta vágytam arra, és kíváncsi is voltam, hogy vajon mit hozna ki a mi zenénkből egy olyan ember, aki nem kap instrukciót, és nem a mi fülünkkel hallgatja a dalokat, külsősként, megkapva a sávokat, saját magától mit rakna belőle össze. Mivel Tominak (Kovacsik Tamás, dobok – a szerk.) voltak kint kapcsolatai, elkezdett ennek utánajárni, és így találtuk meg ezt a Mike nevű úriembert. Még a lemezfelvétel előtt kiküldtünk neki egy dalt, és megkértük, hogy csináljon vele valamit. A végeredmény aztán olyannyira jól sikerült, hogy elhatároztuk, hogy így készítjük el az egész lemezt. A kiadónkkal egyeztettünk, alkudoztunk, hogy nagyjából a költségek ugyanazok legyenek, mintha itthon csinálnánk az egész albumot. A munkafolyamat úgy zajlott, hogy interneten küldözgettük ki a számokat, Mike pedig négy-öt nap múlva visszaküldte az ő verzióját. Végül is csak minimálisan javítottunk bele az anyagba, ott, amiből többet vagy kevesebbet szerettünk volna hallani, de tulajdonképpen az ő keze munkáját dicséri az egész lemez, és természetesen Rozgonyi Petiét, aki a felvételeket készítette.

 

 

 

- Sokan írnak vissza, vagy mondják el személyesen, hogy valóban nagyon szépen szól a CD. Hogy ez most annak köszönhető, hogy nem tartottuk titokban, hogy adódott ez a lehetőségünk, és így készült a lemez, vagy valóban hallják, nem tudom. Mint mondtam, ez nekünk volt egy régi vágyunk, magunk miatt csináltuk meg így. Nem mintha a Kerítést bontok albummal – amit Rozi vett fel és kevert meg – bármi bajunk lett volna. Azok a hangmérnökök, akik kint foglalkoznak a rockzenével, más módon, más oldalról hallgatják a muzsikát, épp ezért az ott készült felvételek egy kicsit másképp szólnak. Ezért a miénk is.

 

 

- Egyáltalán nem bántuk meg, de egyáltalán nem biztos, hogy a következő lemezünk ilyen módon készül. 

 

 

- Minden év december 30-án kint játszunk Felvidéken, Komáromban, és tavaly volt egy közös fellépésünk, előttünk játszott Zoli. Ezt a dalt Nándi (Galambos Nándor, basszusgitáros – a szerk.) hozta a próbára, és az ő vágya volt, hogy vele fogja felénekeltetni. Ehhez a számhoz kapcsolódik szorosan a Fegyverek tüzében, és a Katonasirató is, csak külön-külön trekként tettük a lemezre, mert egyben nagyon hosszúnak gondoltuk. 

A középső rész egy instrumentális darab, ez Nándi és Lecsó (Leczó Szilveszter, billentyűs – a szerk.) közös alkotása. Ennek alapját is Nándi hozta, és azoknak a magyar srácoknak a besorozása ihlette, akiket az év elején Kárpátaljáról az ukrán-orosz csetepaté miatt behívtak katonának. Erről szeretett volna valami nyomot hagyni, ezt a háborús helyzetet próbálta ilyen módon megmutatni. A záró motívum pedig szinte egybeér ezzel a számmal, egy lecsendesülős, szintén egy népdalhoz hasonlító nóta. Erre azt hitte Nándi, hogy egy „igazi” népdal, de időközben kiderült, hogy ez egy Makám szerzemény, így elkértük tőlük, és ezt én énekeltem fel. Érdekes fúzió lett ez a dal-trilógia.

 

 

 

- Édesapám unokabátyja volt Lázár Ervin, ezek szerint pedig nekem másod-unokabátyám. Nagyon jó ismerősei voltunk egymásnak, és nagyon szerettük egymást. Ez a dalszöveg valóban az ő novellájára épül, és amit egyébként el lehet mondani egy háromoldalas történetről, azt próbáltam én három versszakba belesűríteni. Azért is jeleztük a lemezen, hogy ha valakinek nem egészen egyértelmű az én verzióm, akkor olvassa el a novellát, és onnantól teljesen világos lesz neki, hogy miről is szól ez a dal.  

 

 

 

- Azt hiszem, a második ember vagy, aki ezt megemlíti, de megmondom őszintén, nekem eszembe sem jutott. Két-három évvel ezelőtt felolvastam ezt a novellát egy évzáró koncertünkön, és azóta ott motoszkált bennem, hogy jó lenne ebből egy dalt írni, és most, mikor Tomi és Lecsó megkomponálták ezt a világzenei hangulatú alapot, akkor azt gondoltam, hogy akkor erre megpróbálom, és elég jól sikerült. Egyébként ez volt az első új szám, amit a közönség azonnal elfogadott, pillanatok alatt nagy siker lett a koncerteken.  

 

 

- Igen, az pontosan arról szól. De ott is a zene volt meg előbb, emlékszem, hogy a buszban beszéltük a többiekkel, hogy valami ilyesmiről kellene szólnia. Mert micsoda szerencsénk van nekünk, hogy lassan most már tizenhat éve azt csináljuk, amit szeretünk. Milyen áldás ez. Álmodozni álmodoztunk ilyenekről srác korunkban, de hogy ez valóban megvalósult, ezért nem tudok elég hálás lenni se a közönségünknek, se a Jóistennek.

 

 

 

- Megmondom őszintén, nagyon-nagyon régen, talán még a Stexas idejében, voltak olyan megbeszélések a zenekaron belül, hogy mit kellene kitalálni, ami inkább közönségbarát, inkább rádióbarát. Aztán az évek azt bizonyították be, hogy soha nem jó út az, hogy elémenjünk a közönségnek, vagy azt próbáljuk meg kiszolgálni, amit egy átlag fül, vagy egy átlag hallgató hallani szeretne. Úgyhogy, attól kezdve megfogadtam, hogy soha nem fogom ezt csinálni, és csak azt játsszuk, ami nekünk jólesik. Ha az kell a közönségnek, akkor rettentő boldogok vagyunk, ha pedig nem, akkor meg egyszerűen magunknak örömzenélünk. Mert ez esetben jókedvűen fogunk lemenni a próbaterembe, vidáman szállunk be a buszba, és nem válik nyűggé és fáradságos munkává ez a dolog.

 

 

- Ezzel a témával már nem is szeretek foglalkozni, mert annyira régóta zenélünk és tesszük a dolgunkat ellenszélben, hogy már nem érdekel. A mi dalaink olyanok, hogy senki nem találhat bennük kivetnivalót, és soha nem írtam le egyetlen olyan szót sem, amibe bárki beleköthetett volna. Az, hogy én a hazámról, a családomról, a nemzetemről időnként elgondolkodom, és erről írok szövegeket vagy verseket, vagy dalokat, ezekért nem fogok elnézést kérni, mert ha nekem így tetszik, így csinálom.

A kereskedelmi rádiók úgy gondolják, hogy nem érdemes ilyen zenét játszani. Az autóban hiába tekered csatornáról csatornára a keresőgombot, mindenhol csak ugyanaz a két-háromszáz dal szól, és ezek számomra hallgathatatlanok. A szomorú viszont az, hogy a közszolgálati rádió sem foglalkozik az itthon muzsikát készítő zenészekkel, a szerzeményeikkel és az őket szerető és hiányoló közönséggel, holott nekik kutya kötelességük volna ezt megtenni azokból az adóforintokból, amiket ezek a zenészek és emberek is befizetnek. A minimum az volna, hogy valamilyen műsorban vagy műsorsávban ezek is megszólaljanak. Bízom benne, hogy még az én életemben pozitív változás történik ezirányban, de ha nem, akkor itt az internet, itt vannak az élő koncertek, meg tudjuk egymást találni, megvagyunk a rádiók nélkül is.  

 

 

- Egyszer Búza Sándor mondta azt, hogy a kereskedelmi rádióknak nem feladata az ízlésformálás. Ugyanakkor pontosan azt csinálják! Úgy van, ahogy te mondod, ha napjában háromszor, vagy egy héten hatszor meghallod ugyanazt a dalt, előbb-utóbb azt kezded fütyörészni, azt kezded keresgélni, tehát irányadó lesz sok embernél. És nagyon szomorú,hogy számomra fontos muzsikusok arról panaszkodnak, hogy miután a rádiók egyáltalán nem játsszák őket, a közönség már azt sem tudja, hogy ők a világon vannak, azt sem tudja, hogy létező zenekarokban játszanak, így semmi esély arra, hogy őket hívják meg valahová, ahol meg lehetne hallgatni a régi számaikat, illetve azokat az újakat, amiket azóta készítettek. Ezért nincs bevételük, nincs gázsijuk, és emiatt néhányan szó szerint az éhhalál szélén tengődnek.

 

 

- Most úgy születtek ezek a szövegeket, hogy az elmúlt három évben nagyrészt lejegyzeteltem ezt-azt, de nem mindent véglegesre írva, és nem konkrét versszakokat megalkotva. Egyébként jóval több szövegem lett készen, mint amennyi végül is rákerült a lemezre. És valahol koncepció is volt az, hogy a direkt politikától egy picikét elforduljunk, és hát mi másról tudnék én írni, mint a saját érzéseimről. Nem vagyok annyira tehetséges, mint egy Horváth Attila vagy egy Sztevanovity Dusán, akik akármilyen témát választanak maguknak, abból egy gyönyörű szöveget tudnak írni. Nekem csak azok vannak, amit a magam számára is hitelesen elő tudok adni és énekelni a színpadon.

 

 

- Van ami bejön, van ami nem. Általában jók a megérzéseink. De például a már említett A bolond kútásó-t nehezebb dalnak gondoltam, mind a zenéjét, mind a szövegét tekintve, de ennek ellenére a közönség nagyon szereti. Talán a benne lévő, eddig ránk nem jellemző szokatlan dobjáték miatt, de csak találgatok. A lemezbemutató koncerteken mindent eljátszunk a Csak a zene albumról, plusz természetesen teletűzdeljük jó néhány régi dallal is a műsorunkat, tehát szép lassan teszteljük az új szerzeményeket, és az év vége felé, vagy január-február környékén majd összeállítok egy olyan műsort, amelyben a legjobb dalok maradnak benn, és akkor onnantól csak ezeket játszuk.

 

 

 

- Azt hiszem, hogy nagy vágyálmaink nincsenek. Ha minden így marad, és az a lehetőség megadatik, hogy legalább annyit koncertezzünk a Kárpát-medencében vagy a nagyvilágban mint a tavalyi évben, vagy most, akkor mi boldogok vagyunk. És ha lehetőségünk lesz két-három év múlva egy új lemezt készíteni, akkor nekünk ez bőven elég. Majd akkor kitaláljuk, hogy mitől legyen más, mitől legyen érdekes. Az az igazság, hogy a körülöttünk létező világ bőven ad témát ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom, hogy miről énekeljek. Felnőtt emberek vagyunk, lassan öregszünk is, illúziókba már nem ringatjuk magunkat, bőven elég az nekünk, amit az előbb felsoroltam.

 

A zenekar október 30-án, a Barba Negra-ban tartja fővárosi lemezbemutató koncertjét.