A Magyar Hüperión 12. száma egyből két olyan írással indít, amelyek okot adhatnának a pártpolitikai rivalizálás vagy a személyes revánsvétel feltételezéséhez. Ángyán József és Tanka Endre a jelenlegi kormány földkérdéssel kapcsolatos szennyesét teregeti ki igen részletesen. És bár tényleg húsba vágó (vagy inkább földbe markoló) és a politikai gyakorlatot közvetlen közelségből érintő témáról van szó, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, eredendően milyen indíttatás vezérelhette a szerzőket mindennek megírására. Vajon aktuálpolitikai helyezkedés és koncért történő marakodás, vagy a föld tisztelete és szeretete határozza meg ezeket az értekezéseket? Túl minden hatalmi kérdésen, nem a természet iránti rendkívüli részvétükről tanúskodnak? Arról, hogy szerencsénkre léteznek még olyan emberek, akiknek minden modern jelszó és program ellenére továbbra is szívügyük a saját környezetükkel való bensőséges együttélés kialakítása; és arról, hogy él még egyesekben az atyai féltés megható érzelme, amely a természet gondatlan kizsákmányolóinak legfőbb ellenlábasa.
Ezt a mondanivalót erősíti Lord Northbourne tanulmánya. Írásából virágillatként árad a harmónia, a föld, valamint a növény- és állatvilág iránti kedvesség és figyelmesség. Könnyeden megfogalmazott, mégis tartalmas megjegyzéseit olvasva már-már magunk előtt látjuk a földi paradicsom körvonalait. Alig hisszük el neki, mégis valahol tudjuk vagy legalábbis reméljük, hogy igaza van: a hőn áhított éden viszonylag könnyedén megvalósítható. A kellő szaktudás és a kártékony modern módszerek elutasítása mellett nem kell hozzá más, csak szívjóság és a rég feledésbe merült „szeretet módszere”.
A cikkek sorát Bogár László folytatja egy demográfiai horrortörténettel, noha alapját tekintve itt sem politikai indíttatású írásról van szó. Tudomást szerezni a Föld túlnépesedésének és az európaiak jövőbeli eltűnésének veszélyéről, valamint arról, hogy ezzel ráadásul „az uralkodó demográfiai elmélet végképp nem tud mit kezdeni”, elsősorban szimbolikus jelentőségű. A modernitásban a minőségi szemléletet fokozatosan felváltja a mennyiségi, és valójában ennek a rátekintésbeli és hozzáállásbeli váltásnak a következménye a felvázolt katasztrofális fenyegetés. Afrikai és közel-keleti népek tolonganak földrészünkre, s ez egy létbeli hasonlat arra, ahogyan a figyelemre nem méltó, értéktelen és vesztünket okozó gondolatok nyomulnak s szennyezik legdrágább ideáit elveszítő elménk tengerét. Bogár László – közvetve – a minőségi rálátás egykor még birtokolt képességének újrahódítására szólít bennünket, amely nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen a világban történő kedvezőbb előjelű események előidézéséhez és a jelenlegi folyamatok megfelelő értelmezéséhez.
A magyarországi német kisebbség sorsába való betekintés és az orosz néplélek részletesebb megismerése az előítéletek és az ösztönös ellenségeskedések felszámolását, valamint a higgadt, körültekintő együttműködéseket hivatottak elősegíteni. A svábok kitelepítésének keserves részleteit megismerve ráadásul nemcsak részvét ébred fel bennünk irányukba, hanem – látván őszinte ragaszkodásukat a magyar földhöz – felerősödik bennünk az otthon szentsége iránti hála.
Ami nem hiányozhat egyetlen számból sem, sőt mintegy megkoronázza azokat, az Isten és a tradíció különböző aspektusok szerinti megközelítése, hiszen ahogy az egyik tanulmány főszereplője, Stefan George is mondta: „az Isten-közelség a korok egyetlen értékmérője”.
E témában ezúttal – az említett költő mellett – Leopold Ziegler gondolataira és életútjára kapunk nagyobb rálátást, aki a vallások találkozásának kihívására ad figyelemre méltó szempontokat. Ziegler szerint korunkban már „semmi esetre sem megengedhető, hogy a Ji-csinget és a Tao-te-csinget, az Upanisadokat és a Védántát, a Jógaszútrákat és a Bhagavad-gítát, a Zend-avesztát és a Koránt egyfajta keresztény önteltséggel egyszerűen pogánynak bélyegezve félretolják.” Álláspontja szerint „minél hamarabb küzdi át magát a keresztény ember ahhoz az elhatározáshoz, hogy a Kelet különféle hagyományait az egyetlen, számunkra persze már nem hozzáférhető Őskinyilatkoztatás önmagában egyenértékű változataiként kezelje, annál jobbat tesz önma gának is a jövőben”. Ennek persze semmi köze a New Age-hez vagy a kereszténység relativizálásához, célja inkább az, hogy „végre az úgynevezett pogány népek is, akik a keresztényekkel együtt ősidőktől fogva ugyanannak az atyai örökségnek a részesei, Isten valódi fiaiként kapják vissza méltóságukat, mégpedig magától értetődő természetes rangjukként”.
Végezetül Jože Plečnik építészete és John Levy keleti tradicionális zenei gyűjtései révén ismerkedhetünk meg a művészet szellemi dimenzióival és a hagyományos elemek alkalmazásának fontosságával. Annak az eredeti értelemben megragadott művészetnek a jelentőségét taglalják, amely megfelelő ráhangolódás esetén „ráébreszthet az Örökkévalóra”.
A lapot áthatja az egység elérésének és a világ, sőt a világfeletti elmélyült, felelősség teljes megértésének szándéka. Nehéz belátni, mi elítélni való van ebben a törekvésben. Persze az öntelt „szélsőjobbozók” és egyéb címkékkel dobálózók ezt nem tudhatják, hiszen nem is olvassák, vagy ha olvassák is, gyáván hallgatnak értékeiről. Azon értékekről, melyek érvényét csak az fogja igazán belátni, akiben ténylegesen felgyullad a formákon és személyes érdekeken túlmutató szellemi megismerés lángja.