Kezdettől fogva a történelem volt a kedvenc tantárgyam. Nem tudnám megmondani miért. Evidens volt, hogy érdekel. Nem is kellett sokat küszködnöm azzal, hogy magamba szívjam a kötelező tudást, és a könyvtáraknak is rendszeres látogatója voltam. A szakközépiskolában már volt egy kialakult tudásom 1956-ról, de az semmivel sem volt több vagy kevesebb, mint ami hozzátartozott az általános műveltséghez, a véleményemet azonban meghatározta a bennem bimbózó - akárcsak a történelem iránti szeretetem esetében, a minden előzménynélküli, számomra természetes - nacionalizmus. Világképemben a kommunisták és a szovjetek gyűlöletes ellenségek voltak, akik leverték az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. A szakközépiskolában sem túl sokat hallottunk a tanórákon ’56-ról, ellenben a francia merkantilizmussal heteket foglalkoztunk. Meg is tanultam rendesen. Negyedik végére a Kádár-rendszerre és a rendszerváltásra megint nem maradt elég idő. Gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon a kötelező tananyag volt rosszul kitalálva a tanárok számára, vagy a Kádár-rendszerben diplomázott tanárok nem tudtak mit kezdeni a II. világháború utáni magyar történelemmel, és ódzkodtak az állásfoglalástól egy olyan témában, amelyet a mai napig nem tudott feldolgozni a magyar társadalom.
A következő fontos emlékképem 2006, az ’56-os forradalom 50. évfordulója.
A múlt feldolgozatlan sérelmei összekeveredtek a jelen túlcsorduló feszültségeivel és Budapest utcáin reinkarnálódott az erőszak, amely új érzelmi töltetet adott október 23-nak.
Sokakhoz hasonlóan bennem is akkor érlelődött meg, hogy valamit tennem kell, nem hallgathatok, nem élhetek csendben, kizárva magamat a történelmet formáló események láncolatából. 2006-tól 2010-ig minden budapesti utcai megmozduláson, amelyek az akkori szocialista kormányzás ellen irányultak, ott voltam. Sokszor hittem, hittük azt, hogy a kormányt meg lehet buktatni, és meg is kell ahhoz, hogy valami olyan következzen, amely nem a hazugságokon, nem az emberek becsapásán alapul. Hittem abban, hogy ’56 és 2006 eseményei párhuzamba állíthatóak, mert egy önkényes hatalom ellen irányultak. 1956-ban a kommunisták voltak a rosszak, 2006-ban a szocialisták. Visszagondolva túl heves voltam, túl naiv és túlságosan leegyszerűsített világképpel rendelkeztem.
Jött 2010, a szocialisták bukása, a fülkeforradalom, a kétharmadot bezsebelő Orbán Viktor. De a hazugságok nem szűntek meg, csak kreatívabbak lettek.
Szép lassan megtanultam: a magyar társadalom megosztottsága nem valami karmikus balsors következménye, hanem egy általunk öntözött állapot, amely mélyen gyökeredzik a történelemben, és a legnagyobb hibánk az, hogy képtelenek vagyunk kigyomlálni.
Orbán Viktorék fogták a szocialista kormányzás minden gőgjét, arroganciáját, cinizmusát, és átkötötték egy nemzeti színű szalaggal, majd ugyanezt tették a kommunizmus propaganda-kézikönyvével is. Magánosították az egész országot, saját javukra felhasználták a magyar társadalom megosztottságát és létrehozták a maguk Kádár-rendszerét, azt, aminek a lebontásához egykor ők is segédkeztek.
Most 2016-ban, a forradalom 60. évfordulójára hősi pátoszt emeltünk az ’56-os forradalom és szabadságharc köré. A jó és a rossz harcává vált, amely mintha sose akarna véget érni, vagy sosem akarnák, hogy véget érjen. A hatalom irányítói mintha azt sulykolnák folyamatosan, hogy ők ’56 hősi szellemének örökösei, kiteljesítői, akik pedig nem értenek velük egyet, nem tartanak velük, azok mind a kommunista ellenség utóvédjei. Ebben a lövészárokban élünk. ’56 legfontosabb tanulságának az lett kikiáltva, hogy Magyarország sorsát mindenkor hősök és árulók alakítják. Sokáig én is abban hittem, hogy ez a legfontosabb végkövetkeztetés. De már nem. 1956-nak persze vannak hősei, áldozatai, bűnösei, árulói….én mégis inkább testvérharcaink egy tragikus mementóját látom benne. Ha pedig van tanulsága, akkor számomra az, hogy 60 évvel később ideje lenne megbékélnünk egymással a szakadatlan harc helyett. A kommunistázás, a nácizás, a jobbozás, balozás a XX. század sebeinek az örökös feltépése.
A megosztottság sulykolása csak újabb megosztottsághoz vezet, mi pedig újra és újra lejátsszuk a történelem testvérharcait, amelyek további lövészárkokat vájnak a magyar társadalomban.
Azt is meg kell érteni, hogy a teljes felelősség ezért nem varrható a politika nyakába, mert a döntés ott van a mi kezünkben is. A politika nem tiltja meg, hogy gondolkodjunk, kezet fogjunk és szót értsünk egymással. Meg kell tanulnunk és meg kell tanítani az iskoláinkban, hogy a megosztottság mindig véres testvérharcokhoz vezet, a történelem büntetéssel adózik azoknak, akik széthúznak, megvetik és elárulják egymást.
Nem a bűnösök és nem az elkövetett bűnök elfelejtését kell, hogy ez jelentse, hanem a történelmi múlt feldolgozását, illetve lezárását.
A múlt harcai a történelmi emlékezet részei, de nem a mi csatáink. Nekünk az a feladatunk, hogy a történelem tragédiáinak megismétlését elkerüljük és egy olyan országot építsünk, ahol az együttélés közös céljait keressük.