Ha tehát az emberi élet árnyoldalait – legyen az testi vagy lelki nélkülözés – megtapasztaljuk, már nem gyorsítélő bíróságként, hanem együttérzéssel, türelemmel és valódi bocsánattal fordulunk a másik felé. „Aha, tehát ilyen az, amikor úgy fáj… Ezt nem gondoltam volna…” – ritka az az ember, talán nincs is, aki ezt egyszer legalább az életében nem érzi át. Persze ettől még nem kell, hogy mintegy „engedékenyebb” legyen adott esetben a bűnre hajlás iránt, hanem éppen hogy jobban átérezvén a szenvedő, vagy épp lelki erőben hiányos ember lelkét, megfelelőbb orvosságot tud nyújtani a viszontagságtól vagy bűntől szenvedőnek.
Mert a közhiedelemmel ellentétben egyedül az adás az, amely felemeli az embert. „Mert igazságos dolog, hogy kapjak, amikor adok, főleg avégből, hogy ismét és ezután is adhassak. Áldásom az adás és a visszaadás váltakozásán, amely lehetővé teszi a haladást és az újból való adást. És bár a viszonzás ad rá módot a testnek, hogy megint összeszedje erejét, a szívet csak az adás táplálja." - Antoine de Saint-Exupéry. Ne egyszerűen magunktól vegyünk hát el a böjtben, hanem adjuk azt a rászorulónak. Értve ezt élelemben, figyelemben, szeretetben. Hisz az üdv nem „magánügy”. Életünket át és átszövik a kapcsolatok, függőségek egymástól, amelyek kínálják magukat a válaszadásra. És minden válasz egy „lelki” tett. Csaba testvér is ezt támasztja alá a Szentírásból való idézettel: „Szent János apostol azt mondja: Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát« (1Ján 4,20).”
Így tanulhatjuk meg a böjtidőben az emberekben szolgálni az Istent. Amit magamtól elveszek, másoknak adom. Olyan a böjti élet, mint a moldvai csángó tánc a magyar táncok közt. Egyszerűek a lépések, és monotonak, erősen kötöttek és ismétlődők igen hosszan… Nem az egyéni virtuozitásnak, az egyéni képességek megjelenítésének ad teret, hanem szerénységével rákényszerít, hogy figyelmem ne magamra, hanem az egész közösségre tereljem. Nézzek a valóságra, a többi lélekre, amely testükbe beleköltözvén pillanatnyi költeményeket írunk le együtt a dallam hullámos vonalaira.
A böjti időszak tehát ne egyszerűen a kötelékektől megszabadító önmegtagadásról szóljon, hanem arról is (mert e nélkül nem lehet teljesen önzetlen a böjt), hogy azt, amit addig enyémnek hittem, magamnak tartottam, mások számára felajánljam: figyelmet, törődést, türelmet, kedvességet, szeretetet, de akár konkrét élelmet is.
Mikor pedig bőjtöltök, ne legyen komor a nézéstek, mint a képmutatóké, a kik eltorzítják arczukat, hogy lássák az emberek, hogy ők bőjtölnek. Bizony mondon néktek, elvették jutalmukat. Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván. (Mt 6,16-18)
A böjtölést csupán magányban elképzelve – kínkeserves, sötét szobában kushadás, szigorúság és merevség… maga a pokol. És akkor valóban „komor lesz a nézésünk, mint a képmutatóké”, „eltorzítjuk arcunkat”… stb. De Krisztus azt mondja, „kenjük meg fejünket”, „mossuk meg orczánkat”, és ezzel az egész böjt kivirul, kifordul az önmagába gubózódó emberi létből, és egészen más, új jelleget ölt. Ettől persze nem kell, hogy elvesszen a „befelé forduló jellege”. Sőt, ez éppen az igazán befelé, nem kemény énkérgünk felé, hanem a szív mélyébe való fordulást adja. Így már nem sötét sanyarúság, hanem egy valódi ünnep kerekedik ki belőle. Persze a böjtöt az ember maga magával végzi, és ez olykor még fájdalmakkal, hiányérzettel is jár, de ezzel a hozzáállással, amit Jézus Krisztus szavai sugallnak, nem egy saját életébe záródó böjtölő képe kerül elénk, hanem egy, az életét megosztó, szerető, jóságos és nyitott böjtölőé. Egyedül végezzük a böjtöt, mégsem lesz zárt, magányos, hanem valódi ünnep, és ebben a „táncban” mindenki egyként vehet részt.
Sokféle ünnep létezik. Szórakozott, méltóságteljes, emelkedett… stb. De minden ünnepben közös az ünnep megosztása, a közösség. E nélkül nincs ünnep. Hogy nem egyénileg megélt történésről van szó, hanem közös ünneplésről. Hisz hogy ünnepelhet az ember magában? Az ünnep épp az összecsillanó szemekben gyúl meg, még ha a szívbe költözvén már magában melegszik is fel. Nehéz úgy megélni vígságot, bánatot, hogy nem tudja az ember megosztani. És örülhetünk mi magunkban, de igaz-e az az öröm, ha meddő, gyümölcstelen, ha valamely – legyen az akármilyen – formában meg nem próbálkozunk a továbbadásával? Hisz akkor hogy állunk majd életünk egy szem talentumával a hazatérő gazda elé… Ahogy a híres francia írótól olvashatjuk: „Ebben ne takarékoskodj. Mert nincs olyan portéka, amivel takarékosan kell bánni, ha a szív indulatairól van szó. Adni azt jelenti, hogy hidat versz magányod szakadéka felett.”
Szóljon tehát a böjt nem csak az elvételről, de az adásról is, értve ezt élelemben, figyelemben, szeretetben. Ne arra figyeljünk egyszer végre a beszélgetésben, hogy mi mit akarunk elmondani, hanem hogy a másik mit szeretne. Apró figyelmességek, egy kis meglepetés, egy kis „gondoltam rád” olyan könnyen megtehető dolgok… De mennyit tudnak melegíteni a mindig melegítésre váró szíveken! Hogy nem bekulcsoljuk ajtóinkat, bezárkózunk a kopogtatók elől mondván: hagyjál, most böjtölök, most a magam lelkével foglalkozom… Hanem éppen kinyitjuk azt, kitárjuk szívünk rég bezárva feledett kapuit, és osztjuk a kincseket minden léleknek. És hogy a saját lelkünkkel mi lesz? Hát talán nem egy „Lelket” szolgálunk mindannyian és mindannyiunkban? Egyszer itt, másszor ott. De mindegyik, egyként fontos!
Így tanulhatjuk meg a böjtben szolgálni az Istent embertársainkban. És azt, hogy miért szól így a második legfontosabb parancsolat: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Hogy ne kérdezze az Úristen tőlünk, ha majd eléállunk: „Mit csináltál az életeddel? A kertbe ástad, hogy nekem majd visszaadd, gondolván, nincs nálam kegyetlenebb? Építettél volna inkább belőle szerető szívet, amelyre Országom alapjait rakhattam volna le, rest szolga!”
Épp most, amikor ilyen napsugarasan ébred a természet, itt a kikelet, mi is kelhetünk vele, kelhetünk a közelgő ünnepre, kelhetünk a lélek melegére, a mindig melengető szeretetre, kelhetünk az adásra. Ébredjünk hát az egyéni álmunkból! Ébredjünk rá az adásra! Hogy mit ér az összecsillanó szembogár, hogy mit ad egy-két jó szó, egy-két mosoly! Ébredjünk rá, hogy a megtartás halál, és csak az adás az élet!