A borravaló eredetére vonatkozóan több forrás és elmélet létezik, de ha a történelem homályába vész is a dolog kezdete, eredeti funkciója, ebben az írásban egyik sem fontos különösebben. Ma a gyakorlatban minden szolgáltatást nyújtó személynek illik adni, legyen szó felszolgálóról, doormanről, londinerről, taxisról, fodrászról, pedikűrösről, kozmetikusról, pizzafutárról, és a sort folytathatnánk.
Amennyiben meg voltunk elégedve - például - a felszolgáló udvariasságával, pontosságával és gyorsaságával, a legáltalánosabb a számla végösszegének 10%-ával megtoldani a kifizetett pénzt.
De ha tökéletesen jó kedéllyel távozunk egy étteremből egy jóízűen elfogyasztott vacsora után, vajon tényleg egyedül a pincér volt-e felelős pozitív hangulatunk megteremtéséért? Az étel íze, vagy tálalása, az aláfestő zene, a hely design-ja nem legalább ugyanakkora arányban járultak hozzá ehhez? Nyilvánvaló. Mégsem megyünk be a konyhába a szakácshoz vagy az irodába az üzletvezetőhöz, hogy az ízletes étel, illetve az aláfestő zene iránti elismerésünk jeleként a markába nyomjunk némi aprópénzt. (Amúgy meg kellene tenni egyszer, vicces kísérlet lenne.)
De honnan tudjuk, hogy az elégedettségünk kifejezésére szánt pénz kinek a zsebében landol?
Sehonnan.
Éppen ezért, a végletekig leegyszerűsítve: a borravaló összegéről a vendég önkényesen dönt (vagy mégsem?), a pincér kapja, és semmi másért, csak a két szép szeméért (vagy mégsem?). Hiszen végül is zsebre rakhatja (legfeljebb kirúgják érte, már ha rájönnek), adózni nem kell belőle, senki nem tudja ellenőrizni; a “nemborra” valójáról meg úgysem mi döntünk.
De mi a baj ezzel az elmélettel?
Jól hangzik, jól hangzik, vegyük viszont szemügyre a zárójelek tartalmát. Mert vannak furcsa esetek, amelyek akár meg is dönthetik a jól hangzó elméletet. Például, egyszer régen e sorok írója elment egy helyre, ahol borravalót szokás osztogatni. A következő történt. A pincér csak nem akart kijönni, feltenni a kérdést: "Pajtásaim! Ugyan mi célból ülnek kend az egység teraszán?" Így a lírai én bement a pulthoz, rendelt, majd meglepő módon egy az itallapon szereplőnél nagyobb összeg kifizetésére lett felszólítva. Nagy pislogásaira közölte a pincér (vagy inkább: pultos): a számla tartalmazza a 15% borravalót.
Ám legyen, gondolta a gyanútlan, majd belekortyolt a sörbe, de valami nagyon nem stimmelt vele. Mármint a sörrel. Kérdőre is vonta a felelős személyt, mire az közölte: tisztában van vele, hogy rossz a sör, de a főnök nem hajlandó kicserélni a csöveket, vagy a hordót, vagy mit. Remek. De eldöntötte a gyanútlan helyett, előre, hogy neki ez az egész 15%-kal jobb, mintha nem ő menne a pulthoz, hanem kiszolgálnának, és a tetejébe még jó is lenne a sör.
Na de mi a helyzet a szolgáltatószektor többi dolgozójával? A fodrász nyilván ahhoz mérten kapja a pluszsuskát, mennyire nyeri el a tetszésünket az új frizuránk. A kozmetikus hasonló okokból. Egy szállodában a londinernek borravalót adni annyira magától értetődő szokás, hogy nem is látom értelmét a logikus magyarázat keresésének. (Gondoljuk csak a szinte kötelező filmes jelenetre: az ajtóban toporgó hordárra.)
És a taxisok? Azért kapnák a borravalót, hogy kinyitják az ajtót, beteszik a bőröndöt a csomagtartóba - nem a fuvarért, hiszen annak fix díja van. Mindenesetre, ha ezt nem teszik meg (mert például nincs bőrönd), akkor is kivárják, milyen összeggel licitálunk az általuk viteldíjként közölt összeg fölé, mielőtt elkezdenék a visszajárót kiszámolni. Ha nem mondunk semmit, csak odaadjuk a pénzt, amiből vissza kell adniuk, na akkor jön a kínos rész. Kelletlenül kotorásznak az érmék között, majd sértődötten elköszönnek. De egy pizzafutár más. Neki azért szokás adni, mert... Hm... Miért is? Ennyiből a sarki éjjel-nappaliban is felkerekíthetnénk az összeget.
Ilyen díj, olyan díj, amolyan díj
Aztán ott van a vécédíj. A legjobb. Egy alkalommal, miután ezen sorok fiatalon csupán szórakozni vágyó írója kifizette a belépőt, és olyan áron vásárolt italt, hogy joggal feltételezte, a summa tartalmazza a hely teljes fenntartási költségét, az alkalmazottak bérét és az összes kellék, a design árát, ezen felül pedig a tulajdonos bőséges haszna is bele van kalkulálva, elképedve tapasztalta, hogy a mellékhelyiség használatáért pluszban fizetni kell. A következő szcenáriót vizionálva pedig még a víz is kiverte, ugyanis arra gondolt, ilyen alapon vajon ha végigtáncolja a kedvenc számát, és ezután nem tesz le a DJ-pultra némi aprót, vagy nem csusszant a DJ-pulton lévő tekerőket tekergető személy zsebébe egy ötszázast, a YMCA fog következőnek bömbölni a hangfalakból. Brrr.
Na de itt még nincs vége a - még leírni is kín - vécédíj tárgyalásának, ugyanis a fentebb leírtakba joggal bele lehet kötni: nem muszáj kifizetni. Nos, ez esetben a kedves vendég legalább annyira megsemmisül a vécésnéni megsemmisítő tekintetétől, mint amennyire saját sóherságával való szembesítéstől, amikor a taxis kelletlenül kotorászik visszajáró után. Tehát igen, papíron adott, hogy ő igen is lehet sóher (vagy csóró!), de, mint tudjuk, a társadalmi elvárások kényszerítő ereje, satöbbi. Erre a későbbiekben még visszatérek.
De most kanyarodjunk vissza egy pillanatra a vendéglátóiparhoz. A cikk szerzője maga is sokat állt már a pult mindkét oldalán. Amikor a borravalóért dolgozó oldalon állt, mindent megtett azért, hogy a vendégek elégedettek legyenek. Ha pedig nem kapott borravalót - az egyszerűen kritika. Azt jelenti, van min javítani. De a kerettörténetet a teljesség igényével pontosítva meg kell jegyezni: nem a pult mögül szolgálta ki a fogyasztókat, hanem pincér volt. Ugyanis a borravaló másik definíciója, hogy szervízdíj. Ha a vendég odafárad a pulthoz, lecsapolnak neki egy korsó sört, majd visszafárad a helyére, nem mondhatjuk - szép magyaros szenvedő szerkezettel - , hogy a sör szervírozva volt.
Három megtörtént és megdöbbentőbb eset
Később azt tapasztalta e sorok írója, hogy, jellemzően a budapesti vendéglátóipari egységekben, a borravaló egyáltalán nem borra való. Három különböző igen megdöbbentő jelenséggel találkozott ez a bizonyos cikkszerző ex-pincér - és nemcsak ő, hanem bárki, akivel beszélt, és aki ebben a szektorban tevékenykedett - jobb esetben még az állásinterjúkon, rosszabb esetben már a munkába állás után.
Az első eset a következő volt: név nélküli megszólalónk másodmagával dolgozott egy műszakban (egy műszak=16 óra, talpon, rohanás, ...). Másodmagának és neki is volt fix alapfizetése. Az összeget azért nem írom le, mert forrásunk nem járult hozzá megalázó (egy budapesti elegánsabb kávézóban 16 óra munkáért körülbelül annyi, mint vidéken egy kőművesbrigád talicskatolásért felelős tagjának nyolcórányi munkabére). A fizetés másik fele a borravaló kutya vacsorája.
A második esetben az volt az elképzelés, mármint a menedzsment részéről, hogy nincs osztozkodás a borravaló tekintetében, mert az nem lenne igazságos, tehát mindenki saját brifkóval dolgozik. Chipes kártyákkal beütik a pincérek a rendelést egy gépbe (az ex-pincér megélni próbáló egyetemista, azaz e sorok gépelője is), a nap végén meg a rendszerből lehúznak egy riportot. Azon van egy összeg. Ezt kiveszik a nagy fekete tárcából, és az üzletvezető tenyerébe nyomják. Ami benne marad, azzal pedig boldogan (?) hazasétálnak. “És a fix fizetés...?” - kérdezte a cikkíró az interjún már így is meglehetősen kikerekedett szemekkel. “Öhm, az nincs. A borravaló a fizetés.”
Majd a potenciális főnök, látva, hogy alkalmazottjelöltjének szemgolyója átmérője ettől nagyjából megduplázódott, hozzátette: “De nem kell aggódni. Esős napokon tele van az étterem, akkor nagyon sok jattot össze lehet szedni. Vagy, ha például leárazások vannak a bevásárlóközpontban, rengeteg ember megfordul itt. Statisztikailag ilyenkor szintén sokkal nagyobb az esélye annak, hogy több jatt üti a markotokat. Vagy mondjuk, ha valami rendezvény van. Olyankor ugyanez a helyzet.” Remek. Kis (?) sarkítással (?) az időjárástól függ a lábát térdig lejáró pincér bére.
A harmadik esetben egy elegáns éttermébe ment az egyetemi menza és a kolesz finanszírozására az anyagi feltételeket megteremteni kívánó akkor még pincér, interjúra (hogy mennyire volt elegáns a hely, arról árulkodjon a lokáció: Belgrád rakpart). A szokásos körök után dörzsölten rátért a piszkos anyagiakra. Az üzletvezető köhintett egyet, majd belekezdett: “Nos, először nyilván meg kell néznünk, mennyire vagy otthon ebben a szakmában, hogyan bánsz a vendégekkel. Ezért be kellene jönni egy próbanapra, reggel 10-től este 10-ig van nyitva az étterem, végig itt kellene lenni. Ezután dől el, hogy alkalmazunk-e. Erre a tizenkét óra munkára sajnos nem tudunk fizetni” - tette hozzá szenvtelenül. Hát persze, elvégre a világ legtermészetesebb dolga, hogy 12 óra melóért nem jár semmi fizetség. De a java csak ezután jött.
“Amennyiben rád esik a választásunk, elkezdesz dolgozni. Amiket itt készítünk, azok különleges ételek; először meg kell tanulnod a nevüket, és, hogy pontosan mik az összetevőik. Természetesen magyarul és idegen nyelveken is. Például japánul. Persze rajtad múlik, mennyi ideig tart ez a tanulási folyamat. Amikor úgy látjuk, hogy kezdesz belejönni, hazaviheted a borravalód 50%-át. Amikor már egészen képben vagy, és úgy látjuk, magabiztosabban mozogsz, megkapod a jattod 80%-át. Majd, megint csak rajtad múlik, hogy pontosan mikor, amikor teljesen jártas vagy az ételekben, italokban, hogy álmodból felébresztve is el tudsz mondani mindent, onnantól minden nap hazaviheted a borravalód teljes összegét.” “Aha…” - mondta a megélhetési pincér elkerekedett szemmel. “Rendben, de mennyi az alapbér?”
Ja, hát az nincsen. A borravaló a fizetésed.
A pult másik oldalán állva is érdekes dolgokat tapasztalt e sorok írója. Néhai pincérpályafutását ugyanis egy elegáns hotelben kezdte, ahol a kifogástalan és professzionális munkavégzés alapvető követelmény volt, ergo nem járt érte különösebb bónusz, viszont nem teljesítését kőkeményen szankcionálták. Ez, hogy, hogy nem, meglehetősen feltette nála a lécet. Így vendégstátusba kerülésekor ugyanezen elvárásokat támasztotta a személyzettel szemben.
Abban az esetben, amikor átugrották a lécet, természetesen kifizette borravalóként a 10%-ot vagy még többet. Rövidesen azonban sajnálattal vette tudomásul, hogy ez a legritkább eset. Túl nagy erkölcsi terhet ró ugyanakkor egy középszerű ex-pincérből középszerű már-vendéggé vált személyre annak eldöntése, mennyi borravalót kapjon egy gyorsan és precízen dolgozó pincér, aki, szegény, pont a kiszolgálás pillanata előtt harapott bele vesztére egy citromba (nyilván nem ismerte az egzotikus gyümölcsöt).
Ugyanez a helyzet a hatszor visszakérdező, majd még ezután is rossz rendelést szervírozó, de láthatóan igyekvő és mosolygós felszolgálóval. A legkellemetlenebb az előbb felsoroltak negatív aspektusait ötvöző típus, aki a róla alkotott szívderítő képet tovább rontja csodálkozó-sértődött-lenéző mimikájával, amikor egy forinttal sem kerekítjük fel a neki fizetendő összeget. És még mi, azaz a vendég érezzük rosszul magunkat.
A legrosszabb vendég az ex-pincér
Ennél még faramucibb helyzetben van nem csak ezek, hanem bármely sorok írója, ha valamikor a vendéglátóiparban lapátolta a GDP-t (illetve csak részben, ugye, merthogy a borravaló, akárhogy is nézzük, fekete pénz).
Ugyanis ha volt pultos kollégáira gondol, akik ugyanúgy a jattból élnek, mint ő egykor, mégsincs szíve megtenni, hogy nem hagy ott némi extra összeget. Tessék, még egy érzelmi zsarolás.
De ha egy extrém esetet veszünk példaként, amikor öt percet áll valaki sorban a pultnál, majd végre rá kerül a sor és elhadarja, mit szeretne - hiszen látja a kiszolgáló kollégán, hogy siet, mert a mögötte lévő tömeg még rá vár - , ezután - szintén, mivel siet - a sört, amin a hab jóval a vonal alatt kezdődik, szinte ledobja a pultra, úgy, hogy a fele kifröccsen és végigfolyik a korsó oldalán (a sör meg ragad ugyebár), szóval egy ilyen kellemes élmény után, amit még az is tetéz, hogy a történetben szereplő vendég kétszáz per nagyonmagas értékű vérnyomása ellenére visszafogottan és udvariasan megkéri, lesz szíves a pohár oldalát letörölni, mire a történetben szereplő kiszolgáló személyzet tagja odahajít egy szalvétát és egy flegma “Még valamit?”-ot, mégis hogyan vegye rá magát a szerencsétlen expincér, hogy a pultos kollégái nehéz sorsára gondoljon?
És itt kanyarodnék vissza a dolog pszichológiájához. A vendég tulajdonképpen két eshetőség közül választhat: vagy emelt fővel vállalja véleményét, és a számla pontos összegét fizeti ki, aminek az az ára, hogy többé-kevésbé a megvető tekintetek kereszttüzében való kiosonás miatt nem tart túl sokáig ez az emelt fős testtartás. Vagy nem vállalja a véleményét, de akkor meg saját magára nem tud emelt fővel nézni, hiszen hagyta magát néhány szúrós tekintet fenyegetettségében megfosztani a döntés jogától.
Na de a kérdés mégis csak az végül, hogy: melyik jobb? Jobb az egyik egyáltalán?
(PS: Igen, tudom. Külföldön máshogy van.)