- Eleve olyan "rendszeridegen" családba született, amely arra predesztinálta, hogy '56-ban részt vegyen a forradalomban?
- Apám a háború előtt rendőrtiszt volt. Szociálisan nagyon érzékeny ember volt, így titokban szociáldemokrata párttag is volt. A nyilasuralom idején bujkálnia is kellett. Az orosz megszállás elől nyugatra mehetett volna, de ő azt mondta: magyar emberként mindenképp a hazájában marad. Hitt benne, hogy egy jobb, emberibb világ jön a háború után. Egy ideig szolgált '45 után is a testületben, de, amikor a szocdemek egyesültek a kommunistákkal, ő nem volt hajlandó belépni az állampártba. Ez meg is pecsételte a sorsát. A Rajk-per idején leszerelték, aztán ki is telepítették.
- Nem lehetett könnyű kamaszfejjel átélni a háborút, édesapja bujkálását, az állandó veszélyt.
- Már csak azért sem, mert '44-ben behívtak katonának.
17 évesen harcoltam végig Budapest ostromát.
A középiskolás osztálytársaimmal bekönyörögtük magunkat a műegyetemisták közé, az Egyetemi Rohamzászlóaljba. Rózsadombon harcoltunk, nagy veszteségeink voltak. Én szerencsés voltam, egy enyhe légnyomással megúsztam.
- A háború után egyértelmű volt, hogy irány a színpad?
- Apámék azt szerették volna, ha én is rendőr leszek, de nekem nagyon nem fűlött a fogam hozzá. Inkább érettségi után elmentem a Közgázra, ahol el is végeztem két évet. Innen hívtak be ismét katonának – ekkor már a „demokratikus” Néphadseregbe. Mire leszereltem, a szüleimet kitelepítették, egyedül maradtam. Színész szerettem volna lenni, így, hát '52-ben jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahová fel is vettek.
Három évvel később aztán "izgatás" miatt kicsaptak.
- Mivel izgatott?
- Egészen banális történet ez. Egy művészeti könyvben volt egy fotó Cocteau egyik rendezéséről, avantgárd minimalista színpadképpel. Ezt mutatták nekünk, mint a "dekadens, rothadó nyugati kultúra" hanyatlásának példáját. Pár oldallal később egy szovjet rendező színpadképe követezett – ami majdnem egy az egyben ugyanaz volt. Én meg megkérdeztem, hogy, ha az előbbi dekadens, imperialista álművészet, akkor ez mitől szocialista realizmus? Ez kilenckor történt, tizenegykor már fegyelmi tárgyalásom volt.
A főigazgató asszony nem elégedett meg a kirúgásommal, át akart adni az ÁVH-nak, mondván: engem a jugoszláv titkosszolgálat épített be a főiskolára, hogy ott bomlasztó munkát fejtsek ki.
- Ennél kevesebbért is akasztottak akkoriban.
- Így van, és nem sokon múlott, hogy tényleg az Ávónak adják át az ügyet. Végül a marxizmus-leninizmus tanár védett meg, akivel sokat vitatkoztam, de szeretett engem, mert a többiekhez képest én nagyon tudtam az anyagot. Korábban a Közgázra jártam egy évet, ott pedig ezt nagyon komolyan vették, én meg bemagoltam, mert muszáj volt. Ez a fiatal tanár meg szeretett vitatkozni. Azt mondta, aki ennyire képzett ideológiailag, az lehet ugyan „elhajló”, de biztosan nem ellenség. Végül az Andrássy út 60-ba nem kerültem, de a főiskoláról mennem kellett.
Simon Zsuzsa főigazgató asszony akkor ünnepélyesen megesküdött: soha nem fogja megengedni, hogy én valaha is magyar színpadra álljak. Nem jött be neki.
- Hogyan lett akkor mégis színész?
- Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába mentem át. Kálmán bácsi egy zseni volt, a kisujjában volt az egész mesterség. Ha most hirtelen bedobnád a legmodernebb mai film forgatásába, tökéletesen megállná a helyét. Évtizedekkel előzte meg a korát.
- Lehet, hogy jobban is járt így, nem?
- Tulajdonképpen igen. És nem csak Kálmán bácsi miatt. Olyan nagyszerű színészekkel járhattam egy osztályba, mint Mécs Károly, Sztankay István, vagy Koncz Gábor, remek humoristákkal, mint Sas József és Hofi Géza.
- Ez egy magániskola volt, ösztöndíj nélkül. Gondolom, valamiből élni is kellett ebben az időszakban.
- Voltam csapos, borfelvásárló, költöztető hórukkmunkás és kubikos is. Hétköznap dolgoztam, hétvégén két másodosztályú klubban is fociztam – az egyikben „feketén”, így ott meccs után kaptam ebédjegyet. Legalább aznap volt mit ennem. Nem adtam fel, nem keseredtem el. Úgy voltam vele: ha ezt kell csinálnom, hogy megéljek, és egyszer színpadra is állhassak, akkor ezt fogom csinálni. Nagyon nehéz idők voltak,
nem szégyellem bevallani: sokszor éheztem.
- Hogyan érte a forradalom kitörése?
- Október 23-án a színiiskolásokkal a XII. kerületben léptünk fel egy kultúresten. Előadás közben az egyik díszletes fiú súgta be a színpadra, hogy odakinn valami lövöldözés van. Mire kiértünk, már az utcán is mindenki erről beszélt. Valaki bedobta, hogy menjünk a Rádióhoz. Elindultunk. Fel volt bolydulva az egész város, kisebb-nagyobb csoportokban tanakodtak az emberek, merre induljanak, hol történik valami fontos. A Lánchídnál már az volt a jelszó: menjünk a Sztálin-szoborhoz! Mire megérkeztünk, Józsi már elég meg volt dőlve, de még nem engedett: a Csepelről hozott huzalok sem bírtak vele, elszakadtak. Végül lángvágóval estek neki a lábának, akkor végre ledőlt. Hatalmas robajt csapott a földnek vágódó monstrum, a tömeg pedig felordított.
Hosszú évek elfojtott szenvedése, fájdalma szabadult fel egy pillanat alatt:
sírtunk és röhögtünk egyszerre, vadidegenek ugrottak egymás nyakába.
Életem egyik legcsodálatosabb élménye volt. Ekkoriban a gázműveknél dolgoztam. Másnap persze a munkahelyen is a tegnap esti események voltak a fő téma.
- Bementek dolgozni, mint egy rendes munkanapon?
- A rádió azt harsogta, hogy mindenki vegye fel a munkát. Én meg úgy éreztem, ha Sztálin Jóska a földön van, ha ezt meg tudtuk csinálni, akkor tulajdonképp már győztünk is.
- De a kommunista hatalom nem adta ilyen könnyen magát.
- Sajnos nem. Két napig még bejárogattunk gázművekhez, ahol érdemi munka ugyan már nem folyt, de legalább kitárgyaltuk az eseményeket. A vezérigazgató megpróbálta elmagyarázni, hogy „fasiszta ellenforradalom” zajlik, de az ipari tanulók lehurrogták.
Érdekes, hogy ők, akik a jövő „öntudatos proletárjai” voltak, akikre a rendszer papíron épült, voltak a legharciasabbak.
Október 25-én aztán hazafelé menet, nem messze a Kossuth tértől beültünk egy kollégámmal egy kis borozóba.
Talán az a fröccs mentette meg életemet.
Negyed óra-húsz perc múltán hallottuk az éktelen fegyverropogást. Az első gondolatom az volt: na, megérkeztek az amerikai ejtőernyősök, hogy felszabadítsanak minket. Ennyire iszonyúan naivak voltunk. Felszaladtunk, és láttuk, hogy rengeteg sérültet, halottat hoznak a Kossuth tér felől. Teherautókon vitték a sebesülteket, mi meg segítettünk felpakolni őket. A Falk Miksa utca pokoli látványt nyújtott: szó szerint patakokban folyt a vér a csatornába, mindenhol jajveszékelő, kétségbeesett emberek. Nem szégyellem:
bőgtünk, és azt kérdezgettük egymástól: miért, miért, miért?! Akkor, ott fordult át bennem valami.
Eldöntöttem, hogy most már nem csak szemlélője leszek az eseményeknek, nekem is a felkelők között a helyem. Szinte önkívületi állapotban bolyongtam,
egy cél vezérelt: valahogy fegyvert szerezni.
Végül a Blaha Lujza téri New York-palotában kötöttem ki. Abban a csoportban több régi ismerősöm, osztálytársam is benne volt. Csatlakoztam hozzájuk.
- Mit csinált ez a csoport?
- Sok mindent. A fő tevékenységünk az Obersovszky Gyuláék által szerkesztett „Igazság” című lap terjesztése volt. De őriztünk például pékeket is, akik közül többeket orvlövészek támadtak meg. A kommunisták nyilván azt akarták, hogy éhezzen a főváros. De ők minden hajnalban munkába mentek, és sütötték a kenyeret Budapestnek. Azóta nagyon tisztelem a pékeket. 30-án aztán hallottuk, hogy a Köztársaság téri pártházban felkelőket tartanak fogva. Mi is bekapcsolódtunk az ostromba. De az azt követő megtorlásban, vérengzésben én nem vettem részt.
Mi azt akartuk, hogy ezeknek az embereknek bíróság előtt kelljen felelniük a rémtetteikért, ne legyünk olyanok, mint Rákosiék.
Mert arról meg voltunk győződve, hogy egy új világ kezdődik. Az oroszok kimentek, a diktatúra megbukott. November elsején már traktorokkal, munkagépekkel takarították el az utcákról a felborult villamosokat. Megalakult a Nemzetőrség, én is beléptem. Az ország készült az élet újrakezdésére. Rémálmunkban se gondoltuk, hogy az egész csak néhány napig tart majd.
- Hol érte november 4-e?
- A New York-palotában voltunk, hajnalban rohant be egy bajtárs, hogy a ruszkik visszajöttek. Alig akartuk elhinni. Telefonáltunk a hadügyminisztériumba, ahol azt mondták, „ne provokáljuk” a szovjeteket, Maléter miniszter bajtárs épp tárgyal velük. Persze fogalmunk se volt, hogy valójában egyszerűen elfogták. Csavargattuk a rádiót, hátha megtudunk valamit. Halljuk a Szabad Európán, hogy „brit és francia csapatok megindultak...” - aztán csak a sistergés. Nehezen lehetett fogni, hiszen folyton zavarták. Most akkor idejönnek, segítenek rajtunk? Vagy máshova mennek? Reggelre derült csak ki, hogy ők Szuezbe indultak, nem Magyarországra. Zokogtunk, az öklünket ráztuk a rádió felé.
„Miért hazudtatok nekünk? Miért harsogta a Szabad Európa, hogy tartsunk ki, jön a segítség, ha most magunkra hagytok minket?”
Rohantunk Molotov-koktélokat gyártani. Az orosz tankok a szemben levő utcákba és a Nemzeti mellé álltak be, onnan lőttek minket. Megint hatalmas szerencsém volt, mint '45-ben: a szomszédos szobába csapódott be a lövedék. Mintha egy hatalmas kéz ragadott volna meg, úgy csapott falnak a légnyomás. Így én nem is tudtam tovább menni a többiekkel a Péterffy Sándor utcai kórházba, ahol ők még egy ideig stencilre nyomtatták az „Élünk” című lapot. Ebből aztán kreáltak egy gyalázatos koncepciós pert, ez volt a „Tóth Ilonka-ügy". De én már akkor nem voltam velük.
- Hogyan sikerült megúszni a megtorlást?
- Megint csak a hatalmas szerencsém. A Nemzetőr igazolványomat betettem a zoknim elejébe, ahogyan a szovjet partizántörténetekből ismertük. Úgy voltam vele, hogy
ezt az emléket én az utókornak megőrzöm, ha megölnek érte, akkor is.
Hét ellenőrzőponton jutottam át, mire hazaértem. A New York-palotából valahogy fennmaradt egy lista a csoport tagjairól. Az én nevemet viszont elírták: „Barany László” - az i betű lemaradt a végéről.
Valaki aztán nézegethette, és gondolom, úgy vélte, ilyen hülye neve nem lehet senkinek, így aztán golyóstollal rátett két ékezetet, így lett „Bárány László”. Így úsztam meg.
Évtizedeken át minden „fehér könyvet”, minden kommunista propaganda anyagot megvettem, ahol név szerint ki voltak gyűjtve a felkelőcsoportok tagjai. Hál'Istennek egyikben se voltam benne.
- Színészként különösen nem lehetett könnyű a megtorlás idején.
- Ascher Oszkárnak köszönhetem, hogy ismét színpadra állhattam. Ő vezette az országot járó Déryné Színházat.
Hithű marxista volt, de nem volt bolsevik.
Számos olyan színészt vett a szárnyai alá, akikről tudta, hogy '56-ban a forradalom mellé állta, olyanokat is, akik börtönből szabadultak. Azt mondta, őt nem érdekli senkinek az életrajza, a színpadon kell teljesíteni, és kész.
- '89-ben sokan azt érezték: most végre valóra válhatnak '56 céljai. Ön hogy érzi, ma olyan világban élünk, mint, amilyenért hatvan éve harcoltak?
- Igen is, meg nem is. A hőseinkről, mártírjainkról ma már tisztességesen, szabadon megemlékezhetünk. De a gyilkosok felelősségre vonása teljesen elmaradt, ami nagyon nagy baj. Péter Gábor a rendszerváltás után ágyban, párnák közt halt meg. Biszku esetében is addig űzték a kutyakomédiát, ameddig meghalt. Prinz, Dési, Bauer, lehetne sorolni neveket, mind megúszták.
Sőt, amelyik él, a mai napig kapja a kiemelt nyugdíját. Legalább azt elvehették volna tőlük.
- Vasárnap a Jobbik Corvin-közi megemlékezésén lép színpadra. Nem tart attól, hogy a jelenlegi hisztérikus magyar közéletben „szélsőjobboldalinak”, „fasisztának” bélyegezhetik ezért?
- Én úgy tudom, demokrácia van. '
56-ban pontosan azért küzdöttünk, hogy senkinek se kelljen félnie, ha elmondja a véleményét.
Nagyon boldog vagyok, hogy a Corvin-közben szólalhatok fel. Ott lüktetett az ellenállás szíve, sugárzott belőlük az erő, a magabiztosság, ők voltak mindannyiunk példaképei. Nekem '56 szent ügy. Bárhova elmegyek, bárkinek szívesen beszélek arról, mit láttam, mit éltem meg akkor.
Ha Thürmer Gyula hívna – aki nyilván soha nem fog hívni – oda is elmennék, legfeljebb nem azt mondanám, amit ő hallani szeretne.