A csernobili atomkatasztrófa harminc évvel ezelőtt, 1986. április 26-án történt az akkor még Szovjetunióhoz tartozó Pripjaty és Csernobil városok melletti Lenin atomerőműben. Az atomenergia békés célú felhasználásnak az 1957-ben bekövetkezett majaki robbanás után ez volt a második legsúlyosabb katasztrófája. A IV. számú reaktor megsemmisülése után a légkörbe került radioaktív anyagok hatalmas területet szennyeztek be a mai Ukrajna és Fehéroroszország területén, de sajnos bőven jutott a sugárszennyezésből Európa nyugati részébe is. A baleset után mintegy 200 000 embert kellett kitelepíteni. Az áldozatok számát a mai napig nehéz megállapítani. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség csupán 56 közvetlen áldozatot tart nyilván. Azonban az elszenvedett sugárterhelés következtében kialakult betegségekben több ezren, egyes becslések szerint több tízezren veszítették életüket. Magyarországon hivatalosan kilenc áldozatot tartanak nyilván, a valódi szám ennél bizonyára sokkal magasabb.
Az első áldozatok az erőmű személyzetből kerültek ki. Talán azok voltak a „szerencsésebbek” akikkel közvetlenül a robbanás végzett. Ugyanis számos, a létesítményben dogozó mérnök, technikus és az elsőként a helyszínre vezényelt tűzoltó, elképesztő kínok között az őket ért sugárfertőzés kövezetében vesztette életét, néhány nappal, vagy héttel a katasztrófát követően. Külön ki kell emelni az erőmű három dogozójának, Alekszej Ananenko, Valerij Bezpalov és Borisz Baranov elképesztő önfeláldozását. Ők voltak azok, akik tíz nappal a baleset után vállalták, hogy egyszerű búvárfelszereléssel lemerülnek a reaktor alatt, az oltáshoz használt súlyosan radioaktív vízzel szennyezett medencébe és a szelepeket megnyitva leeresztik azt. Ha ez nem történt volna meg, akkor a több ezer fokon izzó reaktormag és az oltásnál felhasznált anyagok átégették volna a vastag beton alapzatot, a vízzel találkozva pedig újabb, az korábbinál is sokkal nagyobb robbanás követezett volna be. Ennek következményei beláthatatlanok lettek volna nemcsak Európa, de az egész világra nézve is. A három hős pár nappal az önfeláldozó akciójuk után életét vesztette. Néhány éve emléküket egy a Facebookon létrehozott oldal is őrzi.
Afganisztánt túlélték, Csernobil a sírjuk lett
A legtöbb áldozat a likvidátoroknak nevezett katonák és pilóták közül került ki. Ők voltak azok, akik összegyűjtötték a robbanásban szétszóródott több tonnányi hasadó anyagot, illetve az erőmű fölé repülve küzdöttek a lángokkal.
A szovjet légierőből elsőként Nikolai Anthochkin tábornok 80 helikopteréből álló flottáját irányították a helyszínre. Az Afganisztánt megjárt veterán pilóták azt kapták feladatul, hogy a levegőből ledobott homok, borsav, ólom és dolomit segítségével eloltsák a tüzet, és ezzel meggátolják a radioaktív anyagok levegőbe jutását.
A reaktor felett a sugárzás 3500 röntgen volt, ami a halálos dózis több mint kilencszerese. A forgószárnyasok megközelítőleg 2000 bevetést repültek, ennek során mintegy 5000 tonna a fentebb már említett oltóanyagot szórtak a reaktorra és annak kéményébe. A pilóták néhány bevetés alatt akkora dózist kaptak, hogy jelentkeztek rajtuk a sugárfertőzés, hányással és hasmenéssel járó tünetei. A helikopterek személyzetét sugármérésekkel ugyan folyamatosan vizsgálták. Ám ezek eredményeit sok pilóta meghamisította, sokkal kisebb értéket bevallva, mint amit a műszer mutatott. Ezek a derék katonák alapos kiképzést kaptak, pontosan tudták, hogy milyen következményei lehetnek cselekedetüknek. Ennek ellenére újra és újra a reaktor fölé repültek és részt vettek annak oltásában. Önfeláldozásukat a kötelességtudáson és hősiességen túl a saját bajtársaik megmentése is motiválta, nem akarták, hogy „letiltásuk” miatt másokat is bevonjanak a kárelhárításba.
A helikopterek tömeges alkalmazásával sikerült elszigetelni a reaktormagot és ezzel stabilizálni a helyzetet. Ennek azonban komoly ára volt, összesen 600 pilóta szenvedett végzetes sugárfertőzést, néhány éven belül mindannyian meghaltak.
A főleg a húszas éveik derekán járó orosz pilóták hősiességét legnagyobb ellenfeleik, az amerikai hajózók is elismerték. Cap Parlier, a McDonnell-Douglas egyik vezető tisztviselője és pilótája így fogalmazott: amit a szovjet pilóták tettek, nem csak a Szovjetuniónak volt jó, hanem az egész emberiségnek. Én a világ hőseinek hívom őket.
Sajnálatos módon a belesetek nem kerülték el a mentést sem. Egy, a reaktor fölé repült Mi-8-as helikopter az egyik darun lógó acélkábelnek ütközött és lezuhant. A gép személyzetének egyik tagja sem élte túl a katasztrófát.
[video:https://www.youtube.com/watch?v=8s40uKLCjcU]