Megnyitotta kapuit a La Belle Peinture kiállítás! Messzeföldről hozták a híres vásznakat, a média tele a hírrel. Művészeti körökben közmegvetés illeti azt, aki meg nem látogatja, de a civil lakosság sem akar kimaradni a szenzációból. Minden utcasarkon ezt lehet hallani, a fodrásznál, a közértben, még a családi vacsoráknál is terítékre kerül. Tele a város óriásplakátokkal: egy kalapos hölgy, egy csendélet, elmosódó tájkép… Csoportos kedvezmény, 30 fő felett 15%. Hosszan kígyózó sorok a múzeum előtt. Ezt mindenkinek látnia kell! A leglelkesebbek már hajnaltól sorakoznak a múzeum előtt. Ön előtt várakozók száma: 13 562 fő. Minimális várakozási idő: 6 óra. A múlt éjjel egy kisebb társaság kint sátrazott a bejárat előtt, hogy reggel ők legyenek az elsők. De még így is megelőzte őket 50 szemfüles.
A hömpölygő tömeg a hermetikusan záródó beléptetőn túl andalgó járókelőkké változik. A sötétkék falakon itt-ott megvilágítva, fehér betűkkel a festő életútja, ismerősei, barátai, kortársai, leplezetlen szemérmetlenséggel feltárva. La Belle mester így, La Belle mester úgy. Élete, rá ható alkotók. Felmerülő irányzatok… romantikus impresszionista szimbolista.
A lassan sétálgató duók és triók között egy 5 fős lánycsoport jelenik meg vezetőjükkel, egy kopaszodó, izgő-mozgó, művészkezű, apró professzorral. Hosszú, puha ujjaival mutogat az ecsetvonások ívein:
- Látjátok? La Belle a hangsúlyokat mindig a kép közepére tette, kiemelve ezzel az emberi látásmód központiságát, és borsot törve az orra alá a korabeli újszerű felfogás zseniális képviselőinek.
- Itt kicsit torzul a perspektíva, nem? – kérdezi gőgösen az egyik fitos orrú diáklány.
- Igen, itt elrontotta La Belle. – helyesel hanyagul vállára támaszkodó barátnője.
- Látjátok, nektek ennél jobban kell tudni festeni, hiszen ti már egy új generáció vagytok. Új stíluslehetőséggel. Új és jobb képességekkel. Ez a ti nagy feladatotok! Gyertek, menjünk tovább! – szól a professzor, és továbbsétálgatnak a koraérett kritikusok.
Fiatal, feketeruhás hölgy lép be az első terembe. Nem igazán nézelődik, mint a többiek, csak épp hogy tájékozódjon. Egyetlen képet keres. A harmadik terem után jobbra meg is találja. Nem sokáig maradnak előtte a látogatók, hiszen a kiállítás vége felé helyezték el, így a hölgy nyugodtan megállhat előtte. A képen egy ifjú leány látható. Egyszerű, díszítetlen ruhája paraszti származásra utal. De feje körül glória mutatja, nem hétköznapi jelenségről van szó. Felette egy ködfelhőbe burkolózó, angyali férfi lebeg. Könnyedén lengi körül szürkés alakját, akár a szó, melyet fülébe lehel, bár súlya annál nagyobb. A leány arckifejezése felfokozott, de mégis nyugodt éberséget tükröz. A távolba néz, vagy inkább a semmibe. Befelé figyel. Az elhangzott szózatra, amely számára a mindenséget koncentrálja a pillanat végtelenségébe.
A feketeruhás hölgy mintegy fél óráig állt a kép előtt. Kezét szeme elé téve letakarta a lebegő alakot, hogy csak a lány látszódjék. „Hát ilyen a világ.” – suttogta egészen halkan, csak magának. Majd elvette kezét, és a két alakot együtt nézte. „És ilyen a valóság.” Még végtelennek tűnő, hosszú percekig állt a képet szemlélve. Majd egyszer csak elfordult, és biztos léptekkel indult a kijárat felé.
A kiállításra milliók váltottak jegyet szerte a világon, de a képet valójában mindössze két ember látta. A festő és a feketeruhás hölgy.
(A festmény eredeti címe és festője: Eugène-Romain Thirion: Jeanne d'Arc écoutant ses voix)