Sokan mondják, hogy egyedülálló szülőnek lenni nem tragédia, hanem állapot. Te tragédiának élted meg, mikor egyedül maradtál a kisfiaddal?
Nagyon nehéz időszak volt. Éppen csak visszatértem a munkaerőpiacra, mikor a férjem elhagyott minket és egy fillér nélkül maradtunk a fiammal, még szerencse, hogy hónap vége volt, így pár napon belül megérkezett az első fizetésem. De nem volt időm szomorkodni, nagyon hamar meg kellett tanulnom, hogy egy egyszülős családban az idő a legfontosabb tényező. Megoldani, hogy a gyerek időben érjen az oviba, én pedig a munkába, majd délután rohanni érte, esetleg az óvónénivel egyezkedni, hogy plusz pénzért hozza el a munkahelyemre. Mikor az egyik szülő szinte teljes mértékben kiszáll egy kisgyerek neveléséből, akkor a másik félnek minden idejét ennek kell szentelnie. Nincs szabadság, nincs betegség, arról ne is beszéljünk, hogy egy ilyen helyzetben a munkalehetőségek is szűkösebbek.
Arra gondolsz, hogy kevésbé alkalmaznak egyedülálló anyákat?
Ez csak az egyik probléma. Természetesen a munkáltatók nehezebben tolerálják, ha egy hetet dolgozom, egy hetet nem, mert az óvodás gyermekem folyton beteg, és nincs más, aki otthon maradjon vele. Ebben az időben szerencsés voltam, mert az akkori főnököm megértette a helyzetemet. Azonban volt olyan munkáltatóm, éppen egy kereszténydemokrata helyettes-államtitkár személyében, aki be akarta bizonyítani, hogy be lehet érni korábban a munkahelyre. Sikerült is, csak a gyerek aznap az irodában bujdosott, mert nem volt, aki elvigye az iskolába.
„Azonban hiába ilyen a főnök, ma Magyarországon nem teheted meg, hogy egyszerűen felmondasz és keresel mást. Egyedülálló anyaként, ahol csak a te fizetésedre támaszkodik a család, meg pláne nem.”
Érdekes, hogy idehaza semmi segítséget nem kapsz akkor, ha egyedülálló szülőként elveszíted a munkahelyed, pedig sok államban ilyenkor törvény védi a munkavállalót, és nem lehet csak úgy kirúgni. Hiszen a munkaerőpiachoz való alkalmazkodás is nagyon nehéz ebben a helyzetben, mivel arra sem idő, sem lehetőség nincs, hogy képezze magát az ember. Egyszerűen nem fér bele. Így szakmailag sokáig én sem tudtam fejlődni, ezáltal több, jobban fizető állásról lemaradtam. Pedig szükség lett volna arra a plusz pénzre, hiszen az idő mellett, a pénz az amivel nagyon meg kell tanulni gazdálkodni.
Attól még, hogy az egyik fél kiszáll, nem lennének anyagi kötelességei?
Van ugyan tartásdíj, amit meghatároz a bíróság, de ennek a döntésnek nincsen megtartó ereje. Ha a másik fél úgy dönt, hogy nem fizet, akkor az anya pert indíthat, de az megint csak költség és idő, amiből egyébként is a legkevesebb van. Ha mégis rászánod magad, akkor maximum hat hónapra visszamenőleg kérheted az elmaradt tartásdíjat, ráadásul egy olyan procedúrán kell bizonyítanod, hogy minden fillért a gyermekre költesz, ami rendkívül megalázó. Kijönnek környezettanulmányra és minden költésedről tételesen be kell számolnod. Egy bírósági per ráadásul ilyen esetekben is hónapokig, sőt akár évekig is elhúzódik. Szerintem sokkal jobban oda kellene figyelni arra, ha már van rá törvény, akkor azt be is tartsák és ne az anyának kelljen küzdenie azért, ami megilleti a gyermeket.
Sokszor csak a nőket említed, de mi a helyzet a férfiakkal? Mennyiben érintettek a férfiak egy egyszülős felállásban?
Nem akarom ezt csak női problémának beállítani, de azt be kell látni, hogy tíz egyszülős családból kilencben az anya van jelen a gyermek életében, ő a családfenntartó. Persze a férfiak részéről is vannak olyan helyzetek, amikor a család széthullásakor ők kerülnek kilátástalan helyzetbe. Sok olyan hajléktalannal találkoztam munkám során, akik egy ilyen fordulópont után, nem tudtak a "felszínen" maradni, és utcára kerültek. Ezért is fontos, hogy komplexen kezeljük ezt a problémát, ami napjainkban sajnos egyre több családot érint.
A felnőtt felekről szó esett, de mi van a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő gyermekkel? Lehet egyedül kiegyensúlyozott gyereket nevelni?
Úgy vélem, nekem sikerült, bár eleinte nehéz volt elmagyarázni, hogy apa miért nem jön haza többet. Egy hároméves gyerek ezt még nem érti meg, csak azt látja, hogy az egyik szülő eltűnt az életéből és retteg attól, hogy a másik is elhagyja. Az a kép beleégett a retinámba, mikor a gyerek óvodásként az ablakra tapadva várta az apját, aki lemondta a találkozót. Mikor elmondtam neki, hogy apa nem jön, teljesen magába zuhant. Mivel egyre több gyermeket érint ez a probléma, szükség lenne egy olyan rendszerre, ahol az érintettek gyermekpszichológusokkal, akár foglalkozások keretében ezt fel tudnák dolgozni és nem okozna a személyiségfejlődésükben traumát, valamint szakemberek segítenének helyén kezelni a női és férfi szerepeket. Hiszen az biztos, hogy egy sokkal markánsabb nőképet és egy torzult apaképet kap egy ilyen gyermek, mint egy olyan, aki előtt mindkét szülői minta rendelkezésre áll. Ezért kell megerősíteni benne, hogy mi a férfi és mi a nő szerepe egy családban, hogy felnőve ne a helytelen mintát vigye tovább a saját kapcsolataiban.
Azonban azt ki merem jelenteni, hogy
„ma egy egyszülős gyermek hátránnyal indul az életben.”
Az én fiamat például tehetségesnek tartották szertornában, de nem tudtam volna megfizetni azokat a költségeket, amelyek egy sportklubban felmerülnek, valamint ismét csak felmerült az időprobléma, nem lett volna ki hozza, vigye az edzésekre, így ezt a képességét nem tudta kibontakoztatni.
„Egy szülőnek pedig kegyetlen fájdalom, amikor a gyermekének nem tudja biztosítani azt a lehetőséget, ami talán meghatározná a szakmai vagy sportbeli életútját."
És hol van ilyenkor a család? A nagyszülők nem tudtak volna besegíteni?
Az a tapasztalatom, hogy egyre kevésbé tudnak jelen lenni a nagyszülők az unokáik életében. Míg régen ez működött, addig
„ma azt látjuk, hogy a fiatalok, ha tudnak, felköltöznek Budapestre, míg a nagyszülők vidéken maradnak, így ha valaki egyedül marad egy gyerekkel, akkor egyedül marad a problémákkal is.”
A nyugdíjkorhatár is egyre magasabb, és már ritkán találunk otthon ülő nagyikat, akik az unokára tudnának vigyázni. A felügyeletet tehát egyedül kell megoldani. Ha anyagilag belefér, akkor fogadhatunk egy-egy alkalomra bébiszittert, de őszintén, mennyien engedhetjük ezt meg magunknak? Pedig ezen a területen olyan szociális intézkedéseket lehetne hozni, ami leginkább a szervezésen alapul és kevésbé igényel anyagi ráfordítást. Például, ha az egyszülős családokat össze tudnánk kapcsolni olyan nyugdíjasokkal, akik szívesen segítenének abban, hogy a gyereket elvigyék vagy elhozzák az iskolából, edzésről, óriási segítség lenne. Vagy ha a pedagógusi pályára készülő egyetemistáknak lenne olyan nap a képzésükben, amikor kiscsoportos foglalkozásokat tartanának, segítenének a tanulásban az ilyen gyerekeknek. Ez mind, mind olyan idő, amikor szülőként tudhatjuk, hogy a gyerek biztonságban van és nyugodtan intézhetjük a dolgainkat.
Nincsenek erre irányuló civil kezdeményezések? Vagy szerinted a politika feladata lenne nagyobb hangsúlyt fektetni az egyszülős családok helyzetére?
Én nem találkoztam ilyen szervezettel. Talán Nagy Anna az egyetlen, aki az elmúlt években az Egyedülálló Szülők Klubja Alapítvánnyal elindított valamit ezen a téren. De úgy látom, hogy politikai szinten, a családtámogatási rendszer átalakításával, egy erősebb szociális háló kialakításával lehetne a legtöbbet tenni a helyzet javítása érdekében. Szomorú azonban, hogy annak ellenére, hogy Magyarországon 300-500 ezerre tehető az egyszülős családok száma és több mint félmillió gyereket nevelnek, soha, egyetlen párt sem foglalkozott velük. Sőt a politika nagyon káros képet közvetített a társadalom felé. Mi megéltük azt, hogy nem tekintettek minket családnak, mert a család: az apa, anya, gyerekek.
„Le kellett ülnöm és elmagyaráznom a fiamnak, hogy mi nem érünk kevesebbet, ő nem ér kevesebbet és nem csonka család vagyunk, hanem mi így vagyunk egy család.”
És most mi változott? Hogy kerültek mégis az egyszülős családok a jelenlegi kampányba?
PR szakemberként évekig tevékenykedtem a politikai szférában is. Amikor a Jobbik vezetőivel elkezdtünk közösen dolgozni és hallottam, hogy az egyszülős családok helyzetével is foglalkozni szeretnének, természetes volt számomra, hogy megosztom a tapasztalataimat, hiszen az tudja igazán, hogy melyek a valós problémák, aki átélte őket. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy itt meghallgatnak, figyelnek rám és az általam közvetített emberek gondjaira válaszokat keresnek. Felemelő érzés volt megélni, hogy egy társadalmi csoport hangja eljutott a Parlamentbe. Stratégiát készítettünk, majd elkezdtük közvetíteni a társadalom felé. Ötpárti egyeztetést tartottunk a témában, melynek eredményeként végre a kormány is felfigyelt arra, hogy valóban széles réteget képviselnek az egyszülős családok. Bár ezen az egyeztetésen nem vettek részt, elkezdtek feléjük is hangzatos ígéreteket csepegtetni, amik a kormányzásukból kiindulva sajnos nem is válnának többé puszta ígéreteknél.
Ha visszatekintesz, mi az, ami a legnehezebb volt számodra ezekben az években, és mi nyújtotta volna a legnagyobb segítséget?
Mikor visszanézek az elmúlt 15 évre, elképzelni sem tudom, honnan vettem azt a lelki és fizikai erőt, amire a fiam felneveléséhez szükségem volt. Magam miatt nem mehettem táppénzre, hiszen közszolgaként is csak 1-2 plusz napot kaptam a helyzetünkből adódóan, és évente mindössze 3-4 olyan nap volt, amit kizárólag magamra tudtam fordítani. Az egyszülős családoknak a legnagyobb segítség a rugalmas munkaidő és az otthoni munkavégzés lehetősége lenne, ha olyan munkakörről van szó, ahol ez kivitelezhető.
Annak ellenére, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenem, úgy gondolom, hogy még mindig szerencsésebb helyzetben voltam. Leborulok azok előtt, akik több gyerekkel, minimálbérből próbálnak egyedülállóként megélni. Sajnos erre is van bőven példa, és a szociális háló ma nem képes élhető körülményeket teremteni számukra.