Az 1916 - A fordulat éve? és a Háborús mindennapok – Mindennapok háborúja, bár két két külön projekt eredményei, mindkét könyv számos közös témával bír: a szerzők mindkettőben boncolgatják az első világháború és a magyarországi sajtó viszonyát, a nők helyzetét a hátországban, valamint a hazai háborús ellátás viszonyait és visszásságait.
Kísérteties hasonlóságok
Fiziker Róbert rögtön rá is világított, hogy a két kötetben mennyi érdekes párhuzam van a száz esztendővel ezelőtti háborús világ és a jelen "háború nélküli háborús propagandája", illetve az akkori és a mai társadalmi problémák artikulálása között.
"Ha például azt olvassuk, hogy a szocdemeket 'korhadt, belsőleg pudvás új Herkulesnek' nevezik, hogy megjelenik az 'azonos munkáért azonos bér' követelése, vagy hogy a kórházba ágyneműt kell vinni, akkor érzi az ember az áthallást"
- fogalmazott Fiziker, aki szerint azért akadnak olyan megállapítások is, melyek gyorsan kiragadják az olvasót ebből az érzésből:
száz évvel ezelőtt ugyanis még gyerekcipőben járt az állami propaganda, nem úgy, mint napjainkban.
A Magyar Nemzeti Levéltár kutatója rávilágított, hogy bár a két kötet témái között vannak átfedések, ez egyáltalán nem tekinthető hátránynak.
A Háborús mindennapok kapcsán külön dicsérte, hogy a könyvben a tanulmányok mellett azokat hitelesítő, gazdag, önmagában is érdekes és élvezetes forrásanyagot találunk, melyek a korabeli magyar sajtótermékek közléseiből adnak egy eddig nem annyira a figyelem középpontjában álló válogatást.
Fiziker Róbert szerint lehet, és kell is "állandóan újat mondani" az első világháborúról, és ahogy a két könyv is ékesen bizonyítja: mindig vannak új, vizsgálatra érdemes forráscsoportok. Példaként említette, hogy a Belügyminisztérium hatalmas, a háborúra vonatkozó iratanyagából eddig csupán az 1914-es évre vonatkozó dokumentumokat tudták átnézni, így számos teendője van még a szakembereknek.
Az "aha és a jé" megfelelő aránya
Lőrinc László is a Háborús mindennapokat méltatta, röviden kifejtve, hogy mivel a sajtóra épül, így ez a kötet inkább a városi hátország mindennapjait mutatja be, kevésbé jelenik meg benne a vidék.
A szakember elmondta, hogy a könyvben négy szociális indíttatású fejezet is olvasható, és nagy hangsúlyt kap benne a hátországra nehezedő háborús terhek, illetve az ezek nyomán felbukkanó nyomor bemutatása. Lőrinc László ugyanakkor hiányolta, hogy a körülmények haszonélvezőiről nem szólt ugyanilyen alapos bemutatás, pedig bőven voltak ilyenek is.
A történelemtanár blogger arra is rávilágított, hogy mivel a sajtó keveset foglalkozhatott a katonák mindennapjaival, így a front is háttérbe szorul a tanulmányokban.
Kifejtette: számára az adja a kötet értékét, hogy az "aha és a jé" aránya ideális benne, tehát
megfelelő mértékben vannak benne közismert, és újszerű, megdöbbentő információk.
Az arányokról szólva azt is erényként értékelte, hogy a tanulmányokban megfelelő mértékben jelenik meg a háború gépies, elidegenítő brutalitása, nyomora, és a hátországi lét emberi mozzanatai, valamint az ezeket paradox módon át-átszövő békebeli idill foszlányai, ami erősen képes árnyalni a vérzivataros négy év megítélését.
Lőrinc több olyan érdekesség mellett, mint a cenzúra valós működésének bemutatása, a női gyászruha kacérságáról folytatott közéleti vita, vagy a Hindenburg-alsónemű mellett a háborús propaganda mai napig érvényes, és sajnos 2018-ban is megfigyelhető működési mechanizmusainak bemutatását értékelte különösen nagyra:
"A propaganda nem csak függőleges, hanem legalább annyira vízszintes is: az állam felülről kezdi, majd az emberek maguktól terjesztik tovább, mint valami fertőzést."
Lőrinc László szerint külön figyelmet érdemel ma, hogy váltak az emberek önként és dalolva önjáró propagandagéppé a háború első éveiben.
Érdekességként említette még, hogy egyszerre volt jelen a köztudatban a kurucos osztrák/németellenesség, illetve a "legyőzhetetlen Németország" ideája, ami sokszor ugyanabban a gondolatmenetben jelentkezett az embereknél.
A háborús ellátásról szóló fejezet kapcsán a silány minőségű élelmiszerekkel való ügyeskedések nagy szerepét emelte ki, és felidézte: a viták során egyesek azt próbálták bizonygatni, hogy a kenyérbe sütött fűrészpor igazából egészséges. De szólt arról is, hogy idővel voltak, akik kazánfestékkel színezték a kolbászt, hangyasavat ecetként, moslékot pedig gulyáslevesként adtak el, ami azért is érdekes, mert ezeket a húzásokat nagyon nehezen lehetett büntetni akkoriban.
Váratlan mélyrepülés
Az addig izgalmas és élvezetes könyvbemutató Acsády Judit szociológus megszólalásával hirtelen negatív fordulatot vett, és mint egy találatot kapott repülőgép, éles zuhanással csapódott be az unalom és a nehezen követhető gondolatmenetek jeges óceánjába.
Acsády elvileg a "nőkérdést" boncolgató témakörökről beszélt volna, ami különösen érdekes aspektusa a két kötetnek, de mondanivalója annyira csapongóra és vontatottra sikerült, hogy nincs is sok értelme hosszabban foglalkozni vele.
A kötetek szerzőivel is szembemenve, valami homályos feminista nézőpontból próbálta bizonygatni, hogy a háborúnak semmi köze sem volt a nők nagyobb társadalmi szerepvállalásához és emancipációjához, ami nettó hülyeség.
Kevés értékelhető megállapításának egyike az 1916-ban található Balázs Eszter-tanulmány dicsérete volt, mely a háborús propagandától addig távol maradó Nyugat kvázi militarizálódása kapcsán járja körbe a "szellemi remobilizációt" (ez a küzdőszellem ismételt felpiszkálását jelentette - a szerk.).
Ennek kapcsán fölvetette, hogy szerinte érdemes lenne megvizsgálni a háborús uszítás befogadói oldalát is: ténylegesen mekkora hatással is volt a propaganda az átlagemberekre vagy a katonákra?
Acsády eszmefuttatását végül Kaba Eszternek sikerült alulmúlnia, amikor egy erősen irányított kérdéssel a napjainkban éledező hőskultuszt (a mai emlékezetpolitika talán egyetlen normális aspektusát - a szerk.) vetette össztűz alá a megszólalókkal, akik szerint káros dolog, hogy "az utolsó, háromfős faluban is felújítják a világháborús emlékműveket".
A könyvbemutató végére rendkívül rövidlátó, az egészséges pacifizmuson indokolatlanul túlmutató módon sikerült egyenlőségjelet tenni a hőskultusz, az idegenellenesség és az ellenségkép keresés közé, ami előtt a közönség egy része is meglehetősen értetlenül állt.
Az utolsó fél óra dilettantizmusa és szűklátókörűsége sajnos végleg megakasztott egy remekül induló, sok-sok izgalmas észrevételt körüljáró beszélgetést, ami nagyjából akkor fajult öncélú, szellemi onanizációs szakkörré, amikor már arról szólt a diskurzus, hogy a világháborús hős-kép a patriarchátus által kreált férfi-konstruktum, amit mindenáron le kell bontani...
Igazán kár érte, mert a két színvonalas kiadvány megérdemli a figyelmet, és azt is, hogy az olyan hiányosságaik ellenére is kellő figyelemmel forgassuk, mint a rendkívül soványra sikerült képanyag.
A rend nélküli lovagok - Kik voltak az aranysarkantyús vitézek?
IV. Károly koronázásán került sor az utolsó aranysarkantyús vitézek felavatására. Akkor 47 hős magyar katona nyerte el a kor egyik legmagasabb elismerését, ám a megtisztelő címet és viselőit - sokszor szószerint - maga alá temette az összeomló Osztrák-Magyar Monarchia, majd a második világháború utáni kommunista emlékezetpolitika.