Ebben az évben számos történésre került sor magyar-román viszonylatban. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke február 28-án a Szövetségi Képviselők Tanácsának marosvásárhelyi ülésén úgy értékelt, hogy „a korábban is ismert, de még kezelhetőnek tartott romániai magyarellenesség immár veszélyes dimenziókat mutat, felerősödött és új, sunyi köntösben jelent meg.” Majd így folytatta: „már az igazságszolgáltatást is felhasználják jogaink csorbítására, javaink visszavonására, megcsonkítására. Tervszerűen és folyamatosan hivatásos feljelentők bírósági keresetei alapján egymás után születnek az ellenünk irányuló, jogcsorbító és megalapozatlan ítéletek.” A magyar nyelvet - a szlovákiai nyelvtörvényhez hasonlóan - Romániában betiltani kívánó törvényjavaslat kapcsán a magára hagyott romániai magyarság felelős vezetője azt hangsúlyozta, hogy „rajtunk már csakis a magyar kormány tudna segíteni az Európai Unió és az Európa Tanács fórumain kezdeményezendő eljárásaival”. Röviddel ezután, március 3-án a román köztársasági elnök visszavonta Tőkés Lászlótól azt a magas kitüntetést, amit korábban a mai „demokratikus” Románia megteremtéséért tett kimagasló érdemeiért kapott. Maga Tőkés László úgy értékelt, hogy „kitüntetésének megvonása beleilleszkedik abba a magyarellenes hangulatba, amely Romániában az elmúlt években jelentősen megerősödött.”
Az idei év eseményei azt mutatják, hogy a magyar-román kapcsolatok területén komoly ismerethiány van, ezért röviden felelevenítjük Erdély legfontosabb magyar-román összefüggéseit. Az évszázadok során Erdélyben nagyszámú, különböző nemzet (székelyek, szászok, románok, zsidók, örmények stb.) élt egymással békében. A középkori Erdély szabad szellemisége azt eredményezte, hogy sehol a világon ilyen kis területen ilyen sok, eltérő filozófiájú vallás sohasem működött háborítatlanul. Éltek itt evangélikusok, kálvinisták, római katolikusok, unitáriusok és trinitáriusok, baptisták és anabaptisták, ortodox és görög katolikusok, továbbá ortodox zsidó vallásúak, valamint olyan székelyek is, akik szabad elhatározásból a zsidó vallás rítusait követték. Ők a „szombatosok”, más néven „zsidózók”. Bocskai István fejedelmünk felismerte, hogy Erdélyben csakis úgy tud a sokszínű és sokvallású lakosság körében békét és ezzel virágzó gazdaságot teremteni, ha teljes nemzeti egyenrangúságot és teljes vallásszabadságot biztosít. Ezt a megoldást ajánljuk a mai román és valamennyi európai vezetőnek. A világ legelső vallásszabadságát Bocskai István Erdélye teremtette meg az 1606-os bécsi béke megkötésekor. Ha ellátogatunk Kálvin szülővárosába, Genfbe, meggyőződhetünk róla, hogy a reformáció nagyjainak (Luther, Kálvin, Zwingli, Farel, stb.) szobrai mellett ott áll a mi Bocskai Istvánunk is. Az utolsó magyar vezető politikus Mádl Ferenc elnökünk volt, aki a genfi „Reformátorok Falánál” a magyar nemzet nevében koszorút helyezett el.
Az I. világháborút megelőzően Romániában a teljes lakosságnak csupán a 8%-át tették ki a kisebbségek. Trianont követően ez a számarány meghaladta a 32%-ot! Megkezdődött az erdélyi magyarság és a többi ott élő történelmi nemzet totális elnyomása. Kevesen tudják, hogy a világháború győztes hatalmát képviselő Wilson elnök elutasította a trianoni szerződést, megtagadta annak aláírását, arra hivatkozva, hogy „nem ezért a francia soviniszta diktátumért küldtük át katonáinkat meghalni”. Az irányadó nemzetközi közjog értelmében Trianon kezdettől fogva, a mai napig is teljességgel érvénytelen! Közérthetően: tekintettel arra, hogy a „győztes hatalmak Magas Szerződő Felei” egyikének aláírása hiányzik a Diktátumról, azért a maga a szerződés jogilag semmis. (További adalék: a Németországot tönkretenni hivatott Versailles-i Szerződést Wilson elnök ugyan aláírta, de amikor hazavitte, akkor az Egyesült Államok törvényhozása megtagadta annak ratifikálását.) Tisztelettel kérdezzük, a jelenlegi kormányzat mikor ismerte fel Trianon érvénytelenségét és hivatkozott volna rá? Trianont megelőzően, 1918. december l-én az Erdély elszakítását kimondó „Gyulafehérvári Nyilatkozatban” a jelenlévő választott román küldöttek egyoldalúan garantálták a „teljes nemzeti szabadságot a velünk együtt lakó népek számára”. A tárgyalások idején Wilson elnök követelte, hogy a győztesek egyidejűleg teremtsék meg a kisebbségek védelmét biztosító előírások rendszerét. A Wilson által kezdeményezett kisebbségvédelmi szerződés az Erdélyben Romániához csatolt székelyek és szászok részére a következő garanciát írta elő: „Románia hozzájárul az erdélyi székely és szász közösségek helyi autonómiájához.”(!) A trianoni szerződés harmadik részébe iktatott „wilsoni” rendelkezések az uralkodó román nemzettel azonos jogokat garantálnak a Romániában élő valamennyi állampolgárnak. Kevesen tudnak erről, még kevesebben hivatkoztak rá és ennél is kevesebben törekedtek az elmúlt száz esztendő alatt ezeket a jogainkat érvényre juttatni. Ezen román kötelezettségek és nekünk járó jogosultságok felismerésének megfelelően kellett volna eljárnia Szijjártó Péter, jelenlegi magyar külügyminiszternek is, feltéve, ha egyáltalán hallott volna róluk. A jog kizárólag akkor érvényesül, ha a jogosultak ismerik rendelkezéseit és készségük, intellektuális képességük is van annak érvényesítésére. Aki nem törődik jogaival, azt lenullázzák, mint látjuk a „magyar sikertörténetek” korábbi és jelen helyzetével kapcsolatban.
A két világháború közötti euforikus állapotban fogalmazták meg Bukarestben a „homogén nagyromán nemzetállam” ideológiáját, melynek lényege: a gyengébb nemzeti kultúrával és csekélyebb nemzeti öntudattal rendelkező etnikumok irányában a könyörtelen felszámolás és a beolvasztás, az erőteljesebb magyar és szász nemzetrészek irányában az ellenségképre alapozott kirekesztő politika. Ez a szűklátókörű soviniszta homogenizáció egyidejűleg komoly károkat okozott a hagyományosan román identitásoknak is, nevezetesen a havasalföldi, bukovinai, besszarábiai, moldvai, erdélyi, bánsági, partiumi és a többi román kultúra értékrendjében. Mindezt a burzsoá román politika utóbb könnyűszerrel illesztette be a szovjet-román hatalmi rendszer követelményeibe is. A régi mondás szerint, akit nem köteleznek erkölcsi normák, aki hazudik, annak mindig könnyű a köpönyegforgatás. A kommunista hatalom – a hitlerizmus testvéreként - ugyancsak tagadta a tradicionális nemzeti értékeket. Ezt kihasználva a Ceausescu klikk még tovább csavart a centralizmus szigorán. Eközben megkezdődött a Brandt-Genscher féle „békés együttélés” filozófiájának jegyében az erdélyi szászok kivásárlása. Személyenként több tízezer német márkát fizettek a szocialista nyugatnémet vezetők a román kommunista diktátornak egy-egy, évszázadok óta Erdélyben élő szász család kivásárlásáért. Ezzel felszámolták azt a történelmileg működött erőegyensúlyt, amit a többségi székely és román közösség között a szászok mindenkor biztosítottak. Ez valódi, szégyenteljes etnikai tisztogatás volt.
Romániában napjainkban is jól körülhatárolható földrajzi területeken pontosan identifikálható különböző nemzeti identitások léteznek. Mindezek nagyszerű lehetőséget biztosíthatnának mind a román vezetésnek, mind az európai integráció vezetőinek arra, hogy bebizonyítsák: Európa sokszínűsége a kontinens gazdagságát és erejét, nem pedig állandó konfliktusainak forrását képezik. A mai totálisan magatehetetlen európai vezetésnek Románia bebizonyíthatná, hogy képes az Alapszerződésben meghatározott integrációs iránynak, vagyis a szubszidiariátus és a regionalizmus követelményeinek eleget tenni és békés körülményeket teremteni (lásd Bocskai István) a területén élő sok-sok értékes nemzetnek, nemzetiségnek. Mindezzel természetesen szöges ellentétben van a mai napig is elvakultan erőltetett „nagyromán homogén nemzetállam” gyakorlatilag kivitelezhetetlen eszmeisége. Meggyőződésünk, hogy Romániában is valamikor – saját jól felfogott érdekükben - el kell jutniuk annak felismeréséhez, hogy kizárólag a történelem során kialakult kultúrák, nyelvek, vallások, tradíciók elfogadása és őrzése képes megteremteni az egyesült Európát, nem pedig az erőszakos megsemmisítés és homogenizáció törekvései, amelyek a gyűlölködést és a háborús pusztítások forrásait táplálják. A román politika számára megnyugtató perspektívát ad az a körülmény, hogy a hagyományos integrációs fejlődés azzal egyidejűleg, hogy egyrészt a regionalizáció, a decentralizáció és a kollektív nemzeti-emberi jogok elismerésének irányába hat, ugyanakkor biztosítja a hagyományos nemzetállam garanciáit is, tekintettel arra, hogy a teljes jogú uniós tagság birtokában immár nem kell félteni a nemzetállami területi integritást. Amit most leírtunk, az feltételez egy olyan európai vezetést, amely méltó Konrad Adenauer, De Gasperi, Altiero Spinelli, Charles De Gaulle és az európai egységfolyamatot elindító többi nagyság szellemiségéhez, annak reményében, hogy a jelenlegi politikai törpék előbb-utóbb eltűnnek a brüsszeli porondról. A bukaresti politikai elitnek mentségére szolgálhat, hogy Romániánál jóval nagyobb történelmi hagyományokkal rendelkező, jóléti, plurálisan demokratikus európai államok (spanyolok, franciák, britek stb.) sem tudják (nem akarják?) eredményesen kezelni a meglévő, jelentős számú, eltérő kultúrát képviselő nemzetrészeik meglétéből adódó problémáikat. Ugyanakkor, változatlanul ez a feladat, a cél és az egyetlen lehetőség ha Brüsszel és Bukarest fel akarja számolni azt az időzített bombát, amelyen valamennyien ülünk.
Dr. Mohi Csaba
A szerző nemzetközi jogász, volt algériai magyar nagykövet