- Az a baj, hogy egyszerűen semmi nem érdekel… két hétnél tovább. Ez a szak is borzasztó izgalmas, nem véletlenül gondoltam én, hogy az lesz, csak hát egyszerűen elveszítem a lelkesedésemet, a motivációmat. És a legrosszabb, hogy nem tudom, hova lesz. Ezt nem lehet utána már megkeresni, visszahozni, és újra működésbe lendíteni. Nem megy gombnyomásra. Elillant, heló, most meg itt vagyok: mindenhova megyek, mindenkivel dumálok, minden társaságban megfordulok, héba-hóba bejárok órákra, de öt percnél tovább figyelni egyiken sem tudok.
- Akkor az sem lenne megoldás, ha megpróbálkoznál egy másik szakkal.
- Nem hát! Amennyire csak tizennyolc évesen át tudtam gondolni, mit is akarok tanulni, annyira átgondoltam. Még azt is végigzongoráztam magamban, hogy nem fogok sokra menni egy bölcsészdiplomával, de hát ez az, ami érdekel, amit imádok: az irodalom, a szövegek, a nyelvek, a fordítás, a versek, a regények, a filológiai viták, a szépről alkotott elméletek. És még mindig imádom! De hogy lehet akkor az, hogy még sincs kedvem, de egyáltalán nincs, de annyira nincs, hogy már fáj, bejárni órákra. Pláne zéhákat írni. Meg vizsgákat.
- Na, lépjünk akkor kicsit kijjebb ebből a körből. Nem lehet, hogy amikor döntened kellett, nem is az volt a kérdés, melyik szakra akarsz menni, hanem inkább az: akarsz-e egyetemre járni, és azt most akarod-e?
- Na látod, ez akkor eszembe se jutott. De hát nem volt ilyen opció! Igen, tudom... ne nézz így! Tudom, már beszéltünk erről: ha nem tudsz választani, ne válassz, ha nincs olyan alternatíva, ami neked kell, teremtsd meg, think outside the box, satöbbi. De az a nyomás, vagy nem is tudom, tömegpszichózis, ami ilyenkor van… Jársz egy elitgimibe, ahol minden évfolyamtársad ügyvéd- meg orvosgyerek, és akkor benyögöd, hogy te inkább krumplit akarsz termeszteni…? Mégis hogy?
- Mindennek meg kell fizetni az árát…
- Igen, és most annak az árát fizetem meg, hogy tizennyolc évesen nem ismertem fel: a felkínáltak között nincs olyan alternatíva, amit én akarok, tehát meg kéne teremtenem? Mondjuk odaállni a szüleim elé, hogy: figyu, én most így nem jelentkezem egyetemre. Megkérdezték volna: hanem? És akkor mit akarsz csinálni? És szerinted tudtam volna erre épkézláb választ adni? Ugyan már. De tudod, ez zavar az egészben a legjobban. Kisfiam, mi lesz veled így, kisfiam, tanulni kell, kisfiam, diploma nélkül nem mész semmire, kisfiam, nem vesztegetheted el a legfogékonyabb éveidet, mégis mikor akarod eldönteni, mit akarsz kezdeni az életeddel…
- Egy pillanat. Az életeddel valamit kezdés egy papírhoz van kötve? Szerinted egy életet bele lehet sűríteni egy papírlapba? Továbbmegyek: akkor lesz életed, ha az előre meghatározott titulusok közül választasz valamit, majd elolvasol jó sok könyvet, és lesz egy diplomád, aztán meg névjegykártyád, amiken a neved alatt az a titulus áll?
- … fel fog kopni az állad, nem vesznek semmibe papír nélkül, nézd meg, ma is mit írt az újság, mit mondott be a rádió, mi ment a tévében, kisfiam, lásd már be, így nem lehet, legyen eszed könyörgöm, nézd meg a munkaerő-piaci statisztikákat… Képzelheted, mit kellett velük meccselnem, mire a bölcsészkart elfogadták! Bocsi, mit is mondtál az előbb? Ja, igen, az életem. Ja, hogy csak az életemről van szó! Nem olyan nagy a tét végül is, áh! Az életem… Na de akkor mondd már el, te hogy csináltad?
- Hülyén. Meg szarul.
- Na köszi.
- Iszonyat rosszul vette ki magát az egész helyzet. A következő történt: én is átgondoltam érettségi előtt, mi legyen, de - és ezt csak utólag láttam meg - valójában egyáltalán nem voltam róla meggyőződve, hogy tényleg jó lesz; nem ismertem magamat, nem tudtam semmit a saját kitartásomról, határaimról, erőmről, arról meg pláne, hogy ki vagyok valójában, egyszóval semmiről, ami ahhoz kell, hogy… hát, úgy az élethez általában. Ezen belül meg ahhoz, hogy iksz évet végigcsinálj egy egyetemen, illetve belevágj. Szóval kitaláltam egy szakot, de mivel én sem voltam biztos benne, hogy azt akarom, rendesen túlkompenzáltam a dolgot, és a családommal pont annyira elhitettem, mennyire biztos, hogy akarom, mint amennyire nem volt biztos. Aztán persze otthagytam nem is egy, két egyetemet, mire kaptam az iszonyat nagy lecseszéseket és jajkisfiammileszveledeket. Aztán tudod, mire jöttem rá? Hogy basszus azért koppantam ekkorát, és azért veszítették el a bizalmukat bennem (máskülönben nem jajkisfiamoztak volna), mert nagyon magasról estem: pont onnan, amilyen magasra felépítettem a hazugságot azzal kapcsolatban, mit akarok - és amit ugye pedig nem is akartam. De miért csináltam ezt? Miért hazudtam? Mert elvárták tőlem, hogy én márpedig tizennyolc évesen találjam ki, mit akarok életem végéig csinálni. De hát nem teljesen nonszensz elvárás ez?! Aztán haragudtam rájuk. Jó sokáig. Hogy nem bíztak bennem, csak valami “bevált” séma alapján akarták, hogy meghozzam a döntéseimet, tudniillik, hogy ezt tizennyolc évesen el kell dönteni. De már nem haragszom rájuk. Van ez a mondás, hogy csomó olyan helyzet van az életben, amit nem te okoztál, de, hogy mit kezdesz vele, a te felelősséged. Szóval elkezdtem felelősséget vállalni, ők jajkisfiamoztak, én meg megmondtam nekik: oké, ne higgyetek bennem, de hagyjátok, hogy én higgyek magamban. Nem volt könnyű a jajkisfiamozások kellős közepén hinnem magamban, elhiheted.
- Aztán mit csináltál?
- Bejártam egy csomó kerülőutat. Dolgoztam mindenfélét, és ennek rengeteg hasznát is láttam egyébként. Aztán egy ponton olvastam egy idézetet, na most meg te ne nézz így, oké, bevallom, naplementés képre volt szerkesztve és valami ostobenkó oldalon találtam, de amúgy meg ne legyél sznob, ha jókor kapod, nagyon is be tud találni. Az állt rajta: “Ha nem változtatsz irányt, ott fogsz kikötni, ahova most tartasz.” Abban a pillanatban belegondoltam, hova is tartok most. Mi akarok lenni? Közép- majd felsővezető ennél a multinál, ahol dolgozom? Napi tizenkét órában lapátolni valaki másnak a zsebébe a pénzt, hogy Audi legyen a seggem alatt? Ott ültem, és kábé beleszédültem a gondolatba. Szóval irányt változtattam. Az első, amin gondolkozni kezdtem: ha öt vagy tíz év múlva bemutatkozom valakinek, és megkérdezi, mivel foglalkozom, mit fogok mondani ahelyett, hogy menedzser? Ha adok neki egy névjegykártyát, mi áll majd rajta?
- És? Kitaláltad, ennyi volt?
- Dehogyis. Jó sokára jöttem rá - és ne kövezz meg, de megint egy idézet következik - , milyen bölcs volt, aki azt írta a Delphoi jósda homlokzatára többek között: Ismerd meg önmagad. Vagy magadat. Mindegy. Mégis mit akarsz addig, amíg ezt meg nem tetted? Itt kezdődik minden, így tudsz rájönni, miért pont azt a valakit, aki vagy, és miért pont most tette le az Isten erre a földre pár évtizedre, milyen képességeket adott, milyen érdeklődést, mi is valójában a szíved vágya… Mert meggyőződésem, hogy az Isten ezekkel indított útnak, csak éppen az ember mindenfélét hazudik magának, meg hazudnak neki, félelemből, aggódásból, kényelemből, a jó ég tudja, mennyi okból. Ezért aztán a “Hallgass a szívedre!”, ha naplementés képen találkozol vele, ha nem, csak akkor érvényes rád, ha már az önismereti munkát elvégezted.
- És elvégezted?
- Nem tudom, ennek valaha a végére lehet-e érni. Csak azt tudom, hogy amióta elkezdtem, akárhányszor gondolkozom az életemen, csak hálát érzek. És tudod, mit? A múltkor előadtam a családomnak, milyen projektekben gondolkozom most. Elkerekedett szemmel hallgatták, majd a féltéstől majdhogynem remegő hangon megkérdezték: “De hát… de hát... hát… kisfiam! De hát akkor mégsem fejezed be ezt az egyetemet… se? De hát akkor mégsem ez érdekel?”
- Na és mit mondtál?
- Semmit. Asszem csak mosolyogtam.