A GlobART társulat Somogyi Anna rendezésében második darabját adta elő, melynek címe: Ajtók. A szinopszis szerint:
„A darab női sorsok pillanatképeiből áll. Középpontjában a számukra láthatatlan ajtóé, ajtóké a főszerep. Nem értik egymást, a konfliktusaikat, önmagukat. Szeretnének változtatni ezen, de nem tudnak, vagy nem akarnak. Még amikor résnyire megnyílik az ajtó, és átszűrődik némi fény, akkor sem képesek megtenni a szükséges lépéseket. Meddig maradhat zárva egy ajtó? Le lehet-e élni egy életet csukott ajtók mögött? Mi az, ami arra késztet, hogy kilépjünk a megszokottból az ismeretlen terepre? Mitől lesz bátorságunk élni? A konfliktusok kibontakozása közben időről időre feltűnik a férfi figurája, aki lecsupaszítva az eseményeket, realisztikusan, férfias szemszögből villant rá a problémákra.”
A Pisti a vérzivatarban című jól sikerült Örkény-feldolgozás után így kíváncsian vártam, mennyiben tud újat mutatni az előadás az érdekes és természetesen az érdeklődésre mindig számot tartó, de már sokszor sokféleképpen elmondott témáról: a női sorsokról, annak korlátairól és lehetőségeiről.
A GlobART társulat itt közreműködő tagjai – hat színésznő és négy színész – kétségkívül apait-anyait beleadtak a játékba, amely az eltalált párbeszédekkel és a jó arányérzékű rendezéssel összecsengve mindent kihozott a közönségből, amit a darab jellegéből következően tudott: a sok nevetés mellett néhány elmorzsolt könnyet – bár meggyőződésem, hogy csakis a női nézők könnycsatornáiból - , utóhatásában pedig némi agyalást. (A színészekre visszatérve: nem lehet nem kiemelni Szemerédi Bernadett fantasztikus teljesítményét – akit már többek között a Halottak napjától virágvasárnapig című darabban is láttunk).
Ilyen szempontból teljesen korrekt színpadi előadást néztünk a Bakelitben. Kifogásaimnak a fentiek fényében két aspektusa van. Az egyik, hogy ez a nagyon női darab nem csak amiatt nagyon női, hogy a színésznők voltak túlsúlyban, hogy a „nagyon-speciális-csak-nőkre-jellemző-lelki-mélyégeket” boncolgatta – és sajnos ezek közül is főleg a sztereotípiákat - , és, hogy kizárólag a női nézőket fakasztotta könnyekre. Hanem annyira női, hogy átesett a ló túlsó oldalára. Egyrészt, mert a viszolygásig tolta a néző arcába a nők felfoghatatlanul sokrétű bonyolultságát, másrészt, mert megütközést keltően lebutított, biodíszlet-szerű szerepekben láttatta a férfiakat.
A másik pedig, hogy mi is volt tulajdonképpen a darab által okozott agyalás tárgya. Menjünk sorban.
Mind ismerjük őket - sorsukat, körülményeiket, motivációikat - , mint a tenyerünket. "Legjobb barátnők”, akik közül az egyik egy apakomplexusos, az anyjával súlyos konfliktusokkal terhelt kapcsolatot „ápoló” nőszemély, meghempereg a másik vőlegényével. Az öregedésével szembenézni képtelen, a nős fiacskáját pátyolgató és a menyét szívből gyűlölő MILF szemétkedik. A céltudatos, „tűsarkúban hátrafelé”- típusú főnöknő kirúgja az egyedülálló kisgyermekes anyukát. Az egyedülálló kisgyermekes anyuka összeveszik a férjezett, ám gyerektelen szomszéd nővel azon, hogy akkor most ki is az önzőbb.
Kurvaanyázva-leribancozva, baszódjmegezve, ordibálva, ahogy ezt a nők már csak tenni szokták (megjegyzem, ebben viszont rengeteg remekül eltalált szellemességgel találkoztunk). Mindezt nagyon direktben, elenyésző árnyalt finom-lélekrajzzal. Ez meg így egy kicsit (nagyon) sok.
A másik oldalról meg persze indokolt, hogy aztán (látványosan) kibontakozhasson ezeknek a konfliktusoknak a feloldódása – az ajtónyitogatás-újrabereteszelés, tétova lépések és hirtelen meghátrálások vizuális elemeivel megtámogatva. Mintha csak hol vérszomjas, hol doromboló macskák húznák-vonnák, kergetnék egymást a színpadon. A nézőt ez kétség kívül leköti, ami már csak azért is nagy érdem, mert nincsenek tüzijáték-szintű vizuális effektusok, pusztán a játék és a minimális díszlet, ami kimerül két ajtóban. A mondanivaló és annak genderszempontú befogadhatósági lehetségessége viszont hagy némi kívánnivalót maga után.
Magától értetődő: az előadás arra volt kihegyezve, miért is érdemes azokat az ajtókat – legalább megpróbálni – kinyitni, akkor is, ha ez első lépésként hihetetlen bátorságot, aztán pedig emberfeletti (már olyan szempontból, hogy az ember saját maga feletti győzelmét megkövetelő) küzdelmet jelent. Erősen kétséges viszont, a férfi nézők vajon ezt értik-e, bele tudnak-e helyezkedni bármennyire ezekbe a helyzetekbe, ennek eredményeként pedig megértik-e bármennyire azt a mondanivalót, amelynek megértetése a szerzői szándék (lenne).
A mondanivalót, ami – fáj ezt leírnom, de - sajnos leginkább egy társadalmi célú hirdetésre hajaz, főleg a finálé miatt, amelyben jó sokszor elhangzik, hogy ezek az ajtók kinyílhatnak, „de csak, ha akarod – de csak, ha akarom.”
Erősen kétséges emellett az is, hogy a férfi nézők vajon hajlandóak-e egyáltalán bármiféle mondanivalón rágódni abban a potenciális, viszont jogos sértettségben, amelyet a darab hihetetlenül derogáló gesztusai okoznak. Ez persze már egyéni probléma, de tény: három férfi szereplőnk - bár mellékszereplők, mégis csak szereplők – különböző, szintén rendkívül sztereotip férfitípusokat jelenítenek meg, a végletekig lebutítva és/vagy bagatellizálva.
Az élete zenitjén jócskán túlhaladt, és a fiatal nőknek ártatlanul, megmosolyogtatóan udvarló szomszéd, az bűntudattól gyötrődő alkoholista apa, a pizzafutár, aki nem érti, a szingli menedzsernő miért rossz számot adott meg neki – meg úgy általában nem érti a nőket - , és az egyetemi beadandóját egy „Faszom!”-felkiáltással a sarokba hajító, majd lelkes „Góóól!”-felkiáltásokkal inkább meccset néző… nos, férj. Ennyi. Bezzeg a nők, ezek a követhetetlenül komplex, mégis hatalmas jellemfejlődésen, metamorfózison áteső, bátor amazonok!
Szóval ez igazságtalan, sztereotip és felületes. Egészen biztos, hogy nem ez volt az alkotók szándéka, hiszen a szinopszisban ez így jelenik meg: „időről időre feltűnik a férfi figurája, aki lecsupaszítva az eseményeket, realisztikusan, férfias szemszögből villant rá a problémákra.” Legfeljebb ebbe a lehetőségbe nem gondoltak bele. De fiatal, ígéretes pálya előtt álló emberekről lévén szó, nem lett volna fair megkímélni őket a kritikától. Mégis csak egyedül ebből lehet fejlődni – hogy épp az enyémből-e, azt már nem az én tisztem eldönteni.