Az 1848-49-es szabadságharc és forradalom leverése után a Habsburg Birodalomban a központosítás volt a cél, ennek megfelelően a magyar autonómiát korlátozták, a magyarságot pedig büntetésképpen elnyomták. Minderre a magyar válasz a passzív ellenállás volt, amelynek keretében aki tehette, arra törekedett, hogy az osztrák kormányzatot kijátssza. Magyarország területénél, népességénél és gazdasági erejénél fogva a birodalom fontos tartománya lett volna, ha nem az ellenállást választja. Ám a történelem máshogy alakult, ami Ausztria gyengüléséhez vezetett. Többek között emiatt halmoztak a Habsburgok kudarcot kudarcra, amitől birodalmuk jelentősége egyre inkább csökkent. Csakhogy a magyarok sem tudtak örökké ellenállni, ugyanis ez nagy áldozatokkal járt, tartalékaik pedig végesek voltak.
Deák Ferenc volt az a politikus, aki az 1848-as törvények alapján tárgyalt Béccsel, de hajlandó volt a kompromisszumokra a siker érdekében.
Deák hathatós közbenjárásával sikerült 1867-ben tető alá hozni a kiegyezést Ausztria és Magyarország között.
A kiegyezés
Az Osztrák–Magyar Monarchia Ausztria és Magyarország államszövetsége volt, egy dualista állam. A két birodalomrész közös külpolitikával és hadüggyel, illetve az ezek fedezésére szolgáló pénzüggyel rendelkezett, ám nem volt közös törvényhozás. Ami a leginkább hasonlított erre, az egy felügyeleti szerv volt, ami a közös ügyek felett gyakorolt ellenőrzést. Ezeken felül az uralkodó személye volt az a közös pont, ami egyben tartotta a birodalmat. Egyébként Ausztria és Magyarország (de főleg Magyarország) nagyfokú autonómiával rendelkeztek, habár Ferenc József császár és király befolyása élete végéig jelentős volt.
A Monarchia a magyarság számára egy jó keretet biztosított a fejlődésre. A kiegyezés rendszere főként annak tükrében látszik hatalmas sikernek, hogy 1849-től kezdve szinte folyamatos volt a vasököllel történő elnyomás, amely nagy terhet rótt az egész birodalomra. Ezzel kontrasztban
egy hosszú, békés korszak következett, melyet rég nem látott stabilitás és gazdasági fejlődés jellemzett.
A fentiek voltak azok az érvek, amikkel sikerült a passzív ellenállásban kifáradó magyarokat meggyőzni arról, hogy szükség van a kompromisszumra. Ugyanis nem szabad elfelejteni, hogy a kiegyezés rendszere egy alkura épült, amelynek köszönhetően Magyarország az autonómiáját visszanyerte, de a teljes függetlenségét nem, így végső soron egy olyan birodalomban maradt, amely korábban a szabadságharcát vérbe fojtotta, majd közel 20 éven át folyamatosan a teljes beolvasztásán dolgozott. Mégis,
a politikai elit úgy látta, hogy a magyar érdekek akkor biztosíthatók a legjobban, ha függetlenségi törekvéseik egy részéből engednek.
A magyarság szempontjából a Monarchia aranykora nagyjából idősebb gróf Andrássy Gyula külügyminiszterségének (1871-1879) végéig tartott. Ez volt az az időszak, amikor a magyar érdekek az ismét erőre kapó Monarchia külpolitikájában markánsan megmutatkoztak, hála annak, hogy egy magyar állt a Külügyminisztérium élén. Ez nem véletlen, ugyanis Andrássy külpolitikával kapcsolatos érveket is fel tudott sorakoztatni a kiegyezés mellett: úgy vélte, hogy Magyarország függetlenedése esetén önmagában túl gyenge lesz ahhoz, hogy európai tényezővé váljon, míg a Monarchia keretein belül képes lesz meghatározó erőként hatni a birodalmi külpolitikára.
Mi volt a baj?
Az 1867-ben létrehozott Osztrák–Magyar Monarchia rövidtávon jól működött, ugyanis az akkoriban fennálló körülményekhez szabták. Azonban Deák Ferenc úgy gondolta, hogy idővel majd módosítani kell a megváltozó körülmények miatt a dualista állam berendezkedését.
A Monarchia viszont lényegében ugyanúgy működött az első világháború végén történt szétesésekor, mint 1867-es létrehozásakor – pedig sokat változott a világ 50 év alatt. A kiegyezés kereteinek változatlansága pedig pár évtized elteltével már nem biztosított megfelelő körülményeket ahhoz, hogy a birodalmi vagy a magyar érdekeket jól védje. Sőt, fél évszázad után egyenesen ez a merevség és érzékenység vezetett oda, hogy a Monarchia felbomlásával a történelmi Magyarország is szétesett. Vagyis a kiegyezés állandósága hosszútávon Trianonhoz vezetett, ami a magyarság egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb tragédiája. Úgyhogy
nem mindig érdemes ahhoz ragaszkodni, amit elődeink létrehoztak.
Mit tanulhatunk a múltból?
A kiegyezés idejében a politikai elit úgy látta, hogy a magyarság érdekei úgy védhetők a legjobban, ha együttműködünk másokkal, így született meg az Osztrák–Magyar Monarchia. Ha a külpolitikára tekintünk, sok tekintetben hasonló helyzetet látunk, mint ami 1867-ben is fennállt. Ma Magyarország önállóan nem tudja felvenni a versenyt a nagyhatalmakkal: egyszerűen túl kicsi és gyenge ehhez, mint ahogy a XIX. század közepén is túl gyenge lett volna az akkori hatalmas birodalmakhoz viszonyítva. Így, mint ahogy 150 éve is,
nagyobb érdekérvényesítő erővel rendelkezünk akkor, ha másokkal együttműködünk.
Ez azonban kompromisszumokat követel meg, és valószínűleg nemcsak a saját érdekérvényesítésünkért lesz az erőnk felhasználva, hanem szövetségeseinkéért is.
Jelenleg egy globalizált világban élünk, így a nagyhatalmiság kritériumai is megváltoztak a XIX. századhoz képest. Ma ahhoz, hogy a magyar érdekek globálisan, de legalább Európa környékén érvényesüljenek, nem elég létrehozni egy Osztrák–Magyar Monarchia nagyságú együttműködést. Egy ilyen szövetség globális vetélytársaihoz képest túl gyenge volna, mint ahogy Franciaország vagy Németország is az.
Az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország érdekérvényesítő erejével szemben önállóan csak egy összpontosított erejű európai tömb lenne képes fellépni.
Azt is fontos figyelembe venni, hogy ha európai léptékben gondolkodunk, akkor a magyar érdekek kevésbé fognak látszódni, mint az Osztrák–Magyar Monarchia esetében. Ennek az oka az, hogy a magyarság sokkal kisebb súllyal rendelkezik az Európai Unióban, mint anno a Habsburg Birodalomban. Ennek ellenére az együttműködés szükséges, mert ha nem a legmeghatározóbb szereplőként is, mégiscsak befolyással lennénk a világra, míg egyedül az erőnk ehhez túl kevés volna.
A veszélyekről sem szabad megfeledkezni, elvégre tagadhatatlan, hogy Európában erős pozíciókkal rendelkezik a túlzott liberalizmus. Ezért a többi európai néppel csak úgy szabad szorosabban együttműködni, ha garanciákat kapunk arra vonatkozólag, hogy szem előtt fogják tartani érdekeinket. Azonban ezeknek a garanciáknak a kiharcolásához Magyarország egymagában ugyanúgy képtelen, mint a globális politika meghatározó szereplőjévé válni. Úgyhogy
olyan szövetségeseket kell találni, akik hasonló értékrenddel és célokkal rendelkeznek, mint mi, és ezeken az alapokon kell az európai politikában kompromisszumokat kötni.
Ha mindez sikerül, akkor a magyarság súlyához mérten sokkal jobb külpolitikai pozíciókat érhet el, mint ma, egy gyenge Unióban vagy azon kívül.
Petróczki Márk (vendégszerző)