Felvenni a keresztet

„Taníts engem arra, hogy a szenvedést és a belső életet szeressem!”

Nem akkor vagyunk gyengék, amikor nem tudunk egy külső, vagy belső, lelki problémát megoldani, hanem amikor nem akarjuk megoldani. Mert nem arról ismerszik meg a „jó”, igaz ember, hogy csak kellemes dolgok történnek vele, és csak jó gondolatai és érzései vannak. Hanem arról, hogy minden felmerülő külső és belső helyzettel, problémával szemben helyes viszonyt vesz fel. Ettől függetlenül a megoldás akár évekig is eltarthat. Ő csupán a saját feladatának elvégzésére figyel, a megfelelő, helyes viszonyra. Persze nincs is nehezebb annál, mint megállni – de igazán – abbahagyni a menekülést saját életünk elől, bátran felvenni a keresztet, vállalni sorsunkat, beleállni úgymond a zubogó folyó közepébe. Igen, ez az én életem, az én egyetlen életem. Ezt egyik filmhős sem tudja leélni helyettem, és sem anyám, sem apám, sem senki a világon megoldani helyettem.
 
Amíg az életünk mélyére nem hatolunk, kisebb, mindennapi gondok mint apró tűszúrások érnek bennünket. Méregetünk másokat, és azzal foglalkozunk, hogy mások hogyan méregetnek minket. Valahol mélyen, lelkünk csendes rejtekén, a magány sötétjében azonban érezzük, hogy valamit meg kellene oldanunk. Valami mellett folyamatosan elmegyünk. Valami fontos mellett. De soha nem állunk meg igazán, hogy lelkünk mélyére nézzünk. Amikor viszont tényleg nagy problémák kerülnek elénk, lelkünk mélységei tárulnak fel, sírunk-rívunk, visítunk, mint egy gyerek: „Jaj, én ezt nem kérem! Nem akarom! Bárcsak ne lenne! …” stb. De mindig újra és újra elénk kerül, és addig-addig gyötör, míg letaglózva, fáradtan meg nem állunk az eszeveszett menekülésben, és be nem látjuk: így nem szabadulhatunk tőle. 
 
Amint azonban ezzel szembenézünk, az apró tűszúrások ideje elmúlik. Mellékes apróságokká válnak, mert kést forgatnak már a szívünkben. Nem izgat már a más élete, másokba kivetített megítélések a magunk hibáiról. Nem akarjuk már mások életét élni. Kendőzetlenül nézzük magunkat, maszkok nélkül, fájdalmasan és őszintén. Nem akarunk már semmi, de semmitől meghátrálni, ami szembejön. Már rájöttünk, hogy nem lehet visszafelé menekülni. A szabadulás, megnyugvás csak előretöréssel és megfeszített harccal érhető el. Mennyivel nemesebb ez, mint a félelemtől üldöztetve menekülni! És mennyivel mélyebb, súlyosabb és ugyanakkor boldogítóbb, felszabadítóbb is! Mert a sorsunkat, életünk lapjait nem akarjuk már megváltoztatni, nem várunk Istenre, emberre, hogy kicserélje azokat és újat osszon. Mert tudjuk, az új sem lenne könnyebb. Sőt, már hálásak vagyunk az Úrnak, hogy ezt a keresztet mérte ránk, és azért, hogy kemény hátat adott, hogy viseljük. És akkor ragaszkodunk már a keresztünkhöz,  legszívesebben mindig emlékeznénk a késszúrásra szívünkben. „Mit csináltam eddig?”- kérdezzük magunktól. Mert most sokkal inkább úgy érezzük, élünk. És hogy csak most élünk igazán. És nem kívánunk már könnyítést, megkegyelmezést a csapások alól, sem feloldozást nem kérünk, csak erőt kérünk, hogy vihessük a keresztünket, amelyre azon a bizonyos hegyen életünket kell felfeszítenünk. 
„[Ha bizalommal kérik a kereszt és a szenvedés szeretetét, akkor] oly mértékben megadom nekik ezt a kegyelmet, hogy a szenvedés édessé lesz számukra, és hősies tettekre is képesek lesznek.”
 
„Egy alkalommal Jézus imát is mondott: […] »Mária, Jézus Anyja és az én lelkemnek Anyja, taníts engem arra, hogy a szenvedést és a belső életet szeressem. Amen.«”
/Mária Natália Nővér följegyzései az Úr szavairól/