Pest ekkor már régen elesett és a budai oldalon is csupán a várat és annak közvetlen környékét tartották ellenőrzésük alatt a védők. Utánpótlás már csak elvétve, ejtőernyőn érkezett. A hosszú harc alatt gyakorlatilag az összes tartalékukat felélték a gyűrűben rekedt német-magyar csapatok. Lőszer alig volt, a katonák jelentős része éhezett, a közel 9 ezer sebesült emberhez méltó ellátására pedig gondolni sem lehetett. Tisztán látszott, hogy legfeljebb már csak egy-két napig lehet kitartani.
A földből előkerült német repeszverte felszerelési tárgyak
Bár Hitler minden kitörésre tett javaslatot mereven elutasított. Karl Pfeffer Von Wildenbruch tábornok, a Budapesten körbezárt német és magyar egységek főparancsnoka utolsó Berlinbe küldött rádióüzenetében azt mondta: "Munition ist zu Ende” Verpflegung aufgebraucht” - Lőszerünk végére értünk. Élelmiszerkészleteink elfogytak - Bejelentette továbbá, hogy a sötétedés beálltával megkísérli a kitörést. Az akciót 1945. február 11-én este nyolc órakor indították meg. Az ezt megelőző hetekben többször kitörhetett volna a fővárosból, de ezeket az alkalmakat mind elmulasztotta. Ekkor pedig már nem volt esély egy sikeres akcióra.
Apokalipszis
A kitörésben elsősorban az orosz hadifogságtól rettegő németek vettek részt. Az SS katonáknak, továbbá a szláv önkénteseknek nem volt túl sok illúziójuk azzal kapcsolatban, hogy mi fog rájuk várni, ha az oroszok kezébe kerülnek. A kitörők létszáma 34 ezer főre becsülhető. A járóképtelen sebesülteket, kénytelenek voltak a sorsukra hagyni.
A kitörést ugyan gondosan előkészítették. A haditerv szerint főleg a 8. és 22. SS lovashadosztályok és még néhány egyéb, még harcképes német részeknek kellett volna áttörniük a szovjet ostromgyűrű első vonalát. De mivel az orosz csapatok megsejtették a tervet, ezért felkészülten vártak. A kétségbeesett akció a jól összpontosított orosz géppuskák, lövegek és aknavetők tüzében szinte azonnal összeomlott és véres káoszba fulladt a csapatok összekeveredtek. A súlyos veszteségek és rendkívüli véráldozatok ellenére több mint tízezer embernek sikerült átverekednie magát az orosz védőöveken és kijutniuk a budai hegyekbe.
A kitörés áldozatai
A szovjetek azonban a kisebb-nagyobb csoportokra szakadó menekülőket a legtöbb esetben bekerítették és felszámolták. A saját vonalakat elsősorban Szomornál, valamivel több, mint hétszáz fő érte el. Nagyjából ennyien lehettek azok a többségében magyar katonák, akiknek egyenruhájuktól való megszabadulásuk után sikerült elvegyülniük a civilek között.
A kitörésben részt vevők közül csaknem húszezren elestek. Legtöbbjük az akció első néhány órájában a Széll Kálmán téren és annak környékén. Talán nincs is a második világháborúban még egy olyan összecsapás, ahol ilyen rövid idő alatt ilyen sok élet veszett oda. Sokan látva a kilátástalan helyzetet, öngyilkosságot követtek el.
Tömegsírok mindenütt
A kudarcba fulladt vállalkozás után gúlákban álltak az elesett katonák holttestei a Széll Kálmán téren, illetve végig az akció útvonalán. Sokukat a szovjet tankok taposták felismerhetetlen masszává. Legtöbbjük mind a mai napig jeltelen tömegsírokban nyugszik. Hasonlóan földelték el a kegyetlenül kivégzett hadifoglyokat is. Ezt sajnos számtalan visszaemlékezés is bizonyítja:
„Február 13-án hajnali 4 órakor géppisztolyaggyal verték pincénk vasajtaját. Unokabátyámmal együtt értem jöttek az oroszok. A Szarvas Gábor út 15. szám alatti, akkor még üres telekhez vittek minket. Hideg hajnali reggel volt, legalább mínusz 8-10 fok, gyér akkumulátoros világítás mellett, itt már 7-8 környékbeli idősebb ember ásott, csákányozott. A Virányos menti oldalon egy kb. 14-16 méter hosszú 3,5-4 méter mély árkot kellett kiásnunk. 6 óra után már vagy 1 méter mély lehetett az árok. A felső arasznyi fagyott réteg után már könnyebben ment a munka.
Engem Bélával és 4 idős emberrel két géppisztolyos katona a közeli Dániel út egyik szép villája elé kísért. A ház garázsajtaja az utca felé nézett. Innen egyes lövéseket hallottunk. A garázsajtó mellett már vagy 8-10 egymásra helyezett halott német katona. - Úristen ez nem lehet igaz! Egyes halántéklövésekkel végzik ki a német hadifoglyokat!Újabb 12-14 német katonát kísértek a garázsajtó elé - a tegnapi, vánszorgó csapatot!
A kivégzéseket, szám szerint 77 vagy 78-at a környékbeli házmesterekkel a Dániel utca másik oldalán, egy emeletes bérvilla tövénél vártuk meg. Amint 14-15 németet kivégeztek (4 még reflexmozgásokat végző földön fekvő halottat a hősi szovjet katonák csizmáikkal fejen, arcon rugdosták és leköpdösték), mi, köztünk Benkő Gyula színész is, ló nem lévén, egy oldalfal nélküli stráfszekéren húztuk a Virányos köz és Szarvas Gábor utca sarkán levő tömegsírig. Itt a derék I. világháborút megjárt házmesterek engem küldtek le a tömegsírba, mert hogy „maga fiatal". No, de hogyan jövök ki, kérdeztem? „Majd ledobunk egy kötelet és felhúzzuk magát!"
Ahogy 4 egymás feletti sorban egymás fölé helyeztem a halott katonákat, szorosan úgy, mint a szardíniákat a dobozban, síbakancsom alatt ropogtak a halott katonák törött bordái. Hiszen máshová nem tudtam lépni. Az arcukra mégsem akartam.”
Az itt kegyetlenül kivégzettek maradványait, csak több mint ötven évvel később. 1999-ben, egy építkezés során találták meg.
A kitörés útvonalán elsősorban földmunkák során, mind a mai napig kerülnek elő emberi maradványok. Legutóbb a múlt héten, a Széll Kálmán tér felújítása során bukkantak az elesettek földi maradványaira.
Fotó-összeállítással emlékezünk a hősökre
Budapest ostroma 70 évvel ezelőtt véget ért. A halottakat eltemették, a romokat eltakarították, az élet pedig lassan visszatért a második világháború talán legvéresebb csatájának helyszíneire. Naponta járjuk azokat az utcákat és tereket, ahol hét évtizede tízezrek estek el.
Ha van némi fantáziánk és megállunk egy pillanatra, akkor szinte halljuk a puskagolyók süvítését, a pattogó német vezényszavakat és a csaták zaját. Ahogy sétálunk az egykori frontvonal, a Farkasréti temető déli széle felé, egyre inkább láthatóvá válnak az ádáz csaták sebei. A sírok gránit tömbjei és bronz szobrai mind a mai napig némán őrzik ezeknek a tragikus napoknak az emlékét. A fotók néha sokkal többek minden szónál, vannak olyan felvételek, amikről nem kell és nem is lehet semmit mondani. Csupán nézni kell őket, elgondolkodni és emlékezni.
Forrás: Ungváry Krisztián - Budapest Ostroma 1997; dr. Rónay Pál - Út és Cél 1995. november
Fotók: Béli Balázs