A 2013-as Tokyo Anyway című filmről ezt írta a Cinevox:
"A Tokyo Anyway nem tekinthető hagyományos filmnek, inkább kísérletnek, stílusgyakorlatnak, amit a rendező a színészekkel együtt hozott létre. A rendezőt az érdekli igazán, hogy miként gondolkodnak a világról a harmincasok, a történetet csupán vázként használja ennek megértéséhez. A filmbeli jelenetek tehát többé-kevésbé improvizációk (…). A rendező arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként lehet harminc évesen egy túlszabályozott, lélektelen társadalomban élni, hogyan lehet sikeres párkapcsolatot fenntartani. És egyáltalán hogyan lehet szót érteni egymással, miközben állandó „fáziskésésben” élünk a hozzánk legközelebb állókkal.”
Ez alapján, mitagadás, bennem volt a félsz, hogy valami elművészkedett, meglehetősen érthetetlen filmet fogunk látni – uram bocsá’, a „kísérleti” és „improvizációs” szavak nem véletlenül okoznak ilyen jellegű asszociációkat az ártatlan mozinézőben.
A szinposzis sem segített ezen sokat, mely szerint
„Négy fiatal a harmincas éveiben. Három nyári nap Brüsszelben. Álmok, választások, véletlenek, felnőttkor.Justine, Armel, Camille és Félix a harmincas éveikben járnak, Brüsszelben élnek. Évek óta jó barátok, szépek, sikeresek, nincsenek anyagi gondjaik. De harminc évesen is a feje tetejére áll a világ, ha egykis homokszem kerül a gépezetbe. Egy nap alatt omlik össze minden: Justine hozzáértését kérdőjelezik meg a munkahelyén, Camille rájön, hogy gyereket vár, Armel elveszti édesapját, Félixet Tokióba szólítja a munkája.”
Sőt, ez eléggé lapos volt ahhoz, hogy ne keltse fel brutálisan az érdeklődésemet – na meg ahhoz, hogy meglepetés érjen a vetítőteremben a villanyok lekapcsolása és újbóli felkapcsolása között.
Az improvizációból nem is érzékeltem túl sokat a filmben, annál inkább (vagy talán pont így/pont ezért) volt nagyon őszinte és hiteles. Camille Meynard jó érzékkel látta meg az európai, húszas és harmincas éveik fordulóján áteső (átbucskázó, átrepülő vagy csak átsuhanó) emberek gondolatait, problémáit és dilemmáit – példának okáért azt, ahogy elengedik vagy épp újból felfedezik maguknak „gyermeki énjüket”, mondhatni valódi önmagukat, vágyaikat, mindenkori álmaikat. Mindezt négy (illetve öt, de az ötödik emberünk már nem szerepel a film jelenében) szereplő egymáshoz fűződő viszonyán és jónéhány váratlan fordulaton keresztül mutatta be. És remekül sikerült neki! A vetítés után így az Uránia kávézójában alaposan meginterjúvoltuk őt és AntojO-t, az egyik színészt.
Alfahír: A ténynek, hogy édesapád fotós volt, van bármi köze a te pályádhoz?
C.M.: Nagyon is! Ő állandóan fotózott, és erre én is korán rákaptam: imádtam az embereket fényképezővel követni. Akárhányszor megérdemelte a pillanat, lenyomtam a felvétel-gombot. Már kilenc éves koromban elkezdtem filmeket gyártani. Hamar rájöttem: egy keretben nézve egész máshogy fest az élet.
Alfahír: Miért mentél Franciaországból Belgiumba filmes iskolába?
C.M.: Választhattam volna több filmes iskola közül is Franciaországban, de volt egy fantasztikus színház- és drámatanárom, aki belga volt, és akin keresztül egy teljesen más hozzáállást láttam meg a belga moziban, amelyet nem találtam a franciában. Belgiumban könnyebben lépnek kapcsolatba egymással az emberek, simán lehet utcán beszélgetni. A párizsiakban rengeteg a büszkeség, kevésbé hajlamosak az emberek spontán beszélgetni egymással. Egy olyan filmet, mint ez, nem tudtam volna ott megcsinálni. Ebben a suliban (az INSAS-ban) tanultam meg az improvizációs technika alapjait, de ekkor még csak azt tudtam, kevés szereplővel akarok életközeli filmeket csinálni, azt nem, hogy az improvizációs módszerrel fogok alkotni.
Alfahír: Ez már a második filmed, amelyben szerepe van az improvizációnak. Mi miatt gondoltad, hogy újra ezzel a módszerrel akarsz dolgozni?
C.M.: Ha egy forgatókönyvhöz ragaszkodunk, olyan, mintha a dolgok meg sem történnének – ekkor csak egy bizonyos menetrendhez igazodik az ember. Számomra akkor jön létre a film, amikor a keretbe megérkezik az élet. Ez csak úgy történhet meg, ha hagyjuk, hogy a sztori kibontsa magát, sőt, maga a sztori vezesse a színészeket. Én csak egy kiindulási- és egy végpontot adok meg, a kettő közötti útvonalat nem.
Alfahír: Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Elkezdtétek forgatni a filmet, majd kivágtatok belőle, aztán újrabeszéltétek, mi is legyen a történet, ami a végkifejlethez vezet…?
C.M.: Erről inkább meséljen AntojO…
AntojO: Kísérleti jelleggel kezdtünk stúdióban dolgozni. A trükk az volt, hogy nem ismertük a figurákat, amelyeket a többiek alakítottak. Camille mindenkit külön-külön instruált, és néha megjegyzett pár dolgot: te ilyen vagy, te olyan vagy, és így tovább. Hat rövidfilmet készítettünk ebben a fázisban, amelyekben mindenki az útmutatások alapján játszott, de még nem voltak készek a karakterek, hanem éppen alakultak. Ezekből összerakott egy montázst, amit megmutatott nekünk. Valahogy még egyfajta bizalmat is belecsempészett ebbe: látszott a felvételeken, és azon, ahogy össze voltak válogatva, hogy Camille nagy szeretettel nézett ránk. A bizalomtól pedig egyre jobban kezdtünk játszani; kezdtünk rájönni, milyennek szeretné Camille látni az egyes figurákat, és egyben arra is, hogyan kéne alakulnunk, kinek milyen a jelleme, mik az ellentétek a karaktereink között.
A következő lépés az volt, hogy írt egy ötrészes történetváltozatot, amiből kiderült, ki kit ismer, ki kivel milyen kapcsolatban van – voltaképpen így kaptuk meg magát a szerepet. Azt viszont még ekkor sem tudtuk, hogy ezek a szereplők mit fognak átélni, min fognak keresztülmenni a történet folyamán, a film jelenében. Így indult el a forgatás – és a kezdés előtt is csak egy nappal értesített minket, hogy minél közvetlenebbül reagáljunk. Ennyi állt készen, a többi mind a forgatás jelenében alakult. Egyébként azt még hozzá kell tenni, hogy mi, mármint a szereplők, személyesen ismertük egymást korábbról. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy mindenki ül a saját autójában, és nem tudja, melyik kereszteződésben találkozik majd a többiekkel.
Alfahír: Camille, ez a te ötleted volt, vagy valahol már láttál hasonló technikát?
C.M.: Az egyik tanárom is improvizációval dolgozott, bár nem pont így. Neki nagyon jó szeme van a színészek megfigyeléséhez. Négy hónapig dolgoztunk az ő módszereivel az iskolában, ahol láttuk, hogyan „turbózza fel” a színészeket. Annyit most már elmondhatok, hogy a magam részéről a következő forgatókönyvet pontosabban írom meg, de improvizáció biztosan lesz abban is.
Alfahír: Miért írod meg pontosabban a következő könyvet?
C.M.: Szeretném, ha a párbeszédek részletesebben lennének rögzítve, emellett pedig kíváncsi vagyok, ez milyen változást hoz majd a forgatás menetébe illetve a kész filmbe. Valahogy úgy képzelem el a következő forgatókönyvet, hogy ha egy oldalt kitépek belőle és megsemmisítem, attól ugyanaz a film lesz, amelyet eredetileg csinálni akartam. Inkább a film tárgyát vagy témáját akarom pontosabban körülhatárolni.
Alfahír: Ezek szerint továbbra is kísérletezni fogsz?
C.M.: Persze. És vannak rajtam kívül sokan mások, akik hasonló módszerrel dolgoznak, például John Cassavetes. Persze nem egy mainstream-dologról beszélünk. Viszont kedvez a műfaj elterjedésének, hogy egyre kevesebb és egyre kisebb eszközökkel lehet filmet készíteni, és több barátom is ezekkel próbálkozik. Kétségkívül előnyös abból a szempontból, hogy egy ilyen forgatáson sokkal szabadabbnak érezhetik magukat az emberek – gondolok itt arra, hogy nem kell akkora világosító-apparátus például. Abba is érdekes belegondolni, hogy akik most kezdik a filmes pályájukat, hogy fognak pár év múlva filmeket csinálni.
Alfahír: A film vége nekem, annak ellenére, hogy eléggé nyitva van, egy kissé pesszimista (vagy realista, ha úgy tetszik). Mintha az lenne a végkövetkeztetés, hogy az embernek harminc éves kora előtt még vannak álmai, aztán legyint egyet rájuk, hogy: Tokió, anyway.
C.M.: Lehet, hogy azzal a sráccal, aki elmegy Tokióba, ez történt. De nem mindegyik szereplővel. És valóban nyitva van a vége: sok mindent nem tud a néző – de a szereplők illetve a karakterek sem!
Alfahír: Nem vagy túlzottan control-freak rendező…
C.M.: Minél több mindent gondolnak az emberek a filmről, annál jobb.
AntojO: Camille-t az érdekelte, hogyan fogják a többiek feldolgozni társuk eltűnését, hogyan viszonyulnak hozzá. Ezt akarta megfigyelni. A lányhoz, aki eltűnik, mindenkit más kapcsolat fűzött. Én például, illetve ugye az általam alakított karakter szerintem szerelmes volt belé, de egyáltalán nem biztos, hogy ez a történet szerint is így volt.
C.M.: Ez is olyan tulajdonsága ennek a mozinak, amely sok értelmezési lehetőséget ad, és egyáltalán nem a rendező elképzelése a kizárólagos, helyes olvasat.
AntojO: Sokat dolgoztam már Camille-lal, és tudni kell róla, hogy nagyon zajos és rendezetlen. Amikről beszél, azok mégis összhangban vannak egymással. Ő olyan, aki mindig meghagyja a szabad gondolkodás lehetőségét. Ezért is tudok vele jól együtt dolgozni: én egészen más beállítottságú vagyok, egy dologba csak egy valamit akarok belelátni… A színészeknek fejenként egy értelmezési irányvonalat adott, de öt színész esetében ez már öt irány.
Alfahír: A legnagyobb bókom a filmedre: a kiszámíthatósága által megteremtett a néző számára egy olyan biztonságos atmoszférát, amelyben jól be tudja fogadni a meglepetéseket, a finomabb kiszámíthatatlanságot, és tovább is kell, hogy gondolja ezeket a fordulatokat.
C.M.: Ennek nagyon örülök, mert soha nem tudhatom előre, melyik közönség, melyik néző hogy fogadja a filmemet. Nagyon különböző reakciókat kaptam már, voltak egészen fiatalok, akik teljesen sokkot kapnak tőle, és hatvan-hetven évesek, akik meg odáig voltak, annyira tetszett nekik…