"Ha mérges vagy, harapósabb nótát írsz, ha boldog, akkor egy balladát"

 

- 1967. június 28-án Budapesten.

 

 

- Apám zeneszerzés szakon végzett az Akadémián, természetesen kitűnően zongorázott. Anyám pedig az egykori nagyhírű Vándor kórusban énekelt. Amerre néztem, mindenhol zene vett körül. Igazából már négy éves koromban ott ültem a zongora mellett és dallamokat keresgéltem rajta.

 

 

- Már a zongora előtt is gitároztam! Hat éves lehettem, amikor elkezdtem klasszikus gitározni, de olyan kicsi volt a kezem, hogy még a tanuló gitáron is nehezen boldogultam. Fél év után abbahagytam, eztán jött a zongora. Hat év tanulás után döntöttem úgy, hogy mégis inkább a gitárra van szükségem. Felkaptam egy nemlétező minőségű elektromos gitárt (akkoriban nem volt könnyű jó hangszerhez jutni, főleg, ha pénzed sem volt rá) és óriási energiával kezdtem el rajta játszani, először csak magamtól, majd később jött a Postás jazz iskolája.

 

 

- Még zongoráztam, és Schumann-t vagy Bach-ot játszottam, de már akkor is rockzenét hallgattam. A Kiss, a Queen, a Led Zeppelin és a Deep Purple voltak az első nagy kedvencek. Ha gyerekfejjel ilyen zenéket hallgatsz, előbb-utóbb rock gitáros leszel, nincs mese! A jazz tanulást nagyon élveztem, de valahogy már akkor is éreztem, hogy nem ez a műfaj lesz a fő foglalkozásom. Viszont nagyon hasznos volt minden, amit tanultam, nem utolsó sorban a kottaolvasás, vagy a zeneelmélet, ezek nélkül ma nyilván nem lehetnék zenetanár.

 

 

 

- Úgy gondolom, ahogy telnek az évek, az ember mindig megpróbál valami újat, valami mást csinálni. Biztos igazad van, hogy az egyik lemez keményebb lett, a másik meg kicsit lágyabb, vagy rockosabb, de ezt általában inkább a kor, vagy a világ változása hozta, nem kiskanállal adagoltuk a recepteket. Ha mérges vagy, harapósabb nótát írsz, ha boldog, akkor egy balladát. Persze azért ez nem ilyen egyszerű, de van benne igazság. Egyébként a műfajok „szeretem-nem szeretem” megítélését én a közönségre bíznám. Én a jó zenét szeretem, műfajok nélkül.

 

 

 

- Igazából soha nem voltam elégedett egy lemezzel sem, amin játszottam, mert még mindig tudnék rajtuk javítani valamit, de szeretem mindegyiket.

 

 

- Volt is dolgom rendesen, de örültem neki. Számomra a komoly önkifejezés éveit jelentette ez az időszak. Szerencsére Gábor (Vörös Gábor, basszusgitáros – a szerk.) is sokat dolgozott a zenekarért, úgyhogy nem voltam egyedül. Nagyon szép esztendők voltak, nem akartunk mást, csak jókat zenélni és koncertezni. Rengeteget nevettünk, együtt jártunk nyaralni, sokat alkottunk. Talán még vannak, akik emlékeznek a Lágymányosi Közösségi Házban tartott Fahrenheit klubokra. Mi nagyon szerettük.

 

 

 

- Tavaly majdnem eljött az az idő. Gabival komolyan beszélgettünk róla, mindkettőnknek nagyon hiányzik a banda, meg az együtt zenélés. Akkor nem jött össze, de nem kizárt, hogy egyszer még folytatjuk.

 

 

 

- Meglepően sokan kérdezik még a mai napig is. Az első két lemezünk a Sony Music-nál jelent meg, ám amikor eljöttünk tőlük, nem forgalmazták tovább őket. Így aztán az online rendszerbe sem tudtak bekerülni. A harmadik album szerzői kiadásban jött ki, sajnos ez sincs már benne a terjesztésben. Nincs sok ötletem, hogy mit lehetne tenni, addig maradnak a YouTube-on a videoklippek.

 

 

 

- 1996-ban felkértek, hogy Koncz Zsuzsa Miénk itt a tér című lemezére játszak fel egy gitárszólót. Örömmel vállaltam, szerintem nagyon érdekesre sikerült. Körülbelül egy évre rá  kaptam egy hívást, hogy mi lenne, ha én lennék a szólógitáros a zenekarban. Megtisztelő volt, álltam elébe a feladatnak, bár az első pár koncerten kicsit aggódtam, hogy mennyire lesz ez más, mint amit megszoktam, de aztán hamar rájöttem, hogy egy profi produkcióban, kitűnő zenészekkel, állandó teltházas előadásokkal hamar otthon fogom érezni magam a együttesben.

Azóta is ott vagyok és a mai napig szeretek Zsuzsával dolgozni, örülök, hogy részese lehetek ennek a nagyszerű csapatnak. 

 

 

- Már lassan húsz éve, hogy elkezdtük Póka Egon vezetésével a sulit. Akkor az alapvető célkitűzésünk az volt, hogy a következő években, évtizedekben olyan zenészeket képezzünk, akik nem csak szeretnek, hanem tudnak is zenélni. Olvasnak kottát, tudják a zeneelméletet és improvizálnak. Nem vagyunk műfajspecifikusak, nálunk megfér a blues, a rock, a metal és a jazz egymással. Egyszer csak azt vettük észre, ha bekapcsoljuk a tévét, a rádiót, vagy elmegyünk egy koncertre, szinte kikerülhetetlenül összefutunk régi tanítványainkkal szinte az egész szakmában, főként, ahol magas színvonalon muzsikálnak. Ennél jobb visszaigazolása nem is lehetne iskolánknak.

 

 

- Talán szerencsém volt, de nagyrészt olyan felkéréseket kaptam, amihez kedvem is volt, sőt megtisztelőnek is éreztem. Amiket nem tudtam elvállalni, az általában az időhiány miatt volt. Ha előre tudom, hogy valamit nem tudok száz százalékosan csinálni, inkább nem vállalom. Így vagyok a magántanítással is. Sokan keresnek, hogy szeretnének gitározni tanulni, de a sulin kívül biztos, hogy nem lenne elég időm rá, így inkább nem is kezdek bele.

 

 

- Az utóbbi 10-12 évben körülbelül ezer (!) koncertet játszottam. Ezek mellett sajnos nem sok idő jut a koncertlátogatásra, de sokszor még zenehallgatásra sem. A turnébuszban szoktam leginkább zenét hallgatni, de akkor inkább a régi kedvenceket veszem elő, vagy az új felfedezetteket, ők inspirálnak a leginkább. 

 

 

- Hatások természetesen érnek. Többek között ezért is szeretem a zenesulit. A növendékek soha nem hagynak leállni, mindig hozzák az új zenéket, az új gitárosokat. Hogy a stílusom változik-e, azt nem tudom, de igyekszem naprakész maradni és figyelem az új technikákat is. A hozzáállásom a gitározáshoz pont ugyanaz, mint 16 éves koromban volt, ez a szerelem sosem múlik el. 

 

 

- A suliról már beszéltem épp az előbb, ám nyilván a koncertek is kondiban tartanak. Nem tudom, más hogy van vele, de annyit utaztam az utóbbi években, közel 30 országban koncerteztünk, turnébusz, repülő, turnébusz és így tovább. Néha már nagyon unom a tíz+ órás utakat, de amikor elkezdődik a buli, mindig jön a plusz energia és az öröm, hogy ez az, gitározom és énekelek a közönségnek. Persze gyakorlásra sokkal kevesebb idő jut, de azért vannak napok, amikor ki sem engedem a hangszert a kezemből.

 

 

- De hiányzik. A fiókban már sorakozik is egy pár új szám. A rengeteg más munka miatt persze nem nagyon jut idő a magam dolgaira. A tanítás más ügy, az, hogy adhatok valamit az ott tanulóknak, vagy, hogy segíthetek nekik abban, hogy jobb zenészek legyenek, mindig örömmel tölt el. Egyébként a 2013-as Koncz Zsuzsa lemez (Tündérország – a szerk.) címadó dalának zenéjét – nagy büszkeségemre – én írtam. Így már az ő koncertjein is játszhatom a saját számomat!

 

 

- De, sokszor. Viszont a gondolaton kívül még nem történt semmi ez ügyben. Ha lesz egy kis szabad alkotóidőm, nagyon szeretnék ezzel is többet foglalkozni.

 

 

 

- Hú, de régen volt. Persze, én is próbálok kondiban maradni, amikor időm engedi, végzek súlyzós, saját testsúlyos, vagy kardió edzéseket. Nem árt, ha az ember állva tud maradni a színpadon a sokadik koncerten is. Azért Pocky Demonnal, vagy Váry Zolival nem versenyeznék, ők lassan már testépítő bajnokságon is indulhatnának.

 

 

- Lehet, hogy hülyén hangzik, de az utazás. Ha van szabadidőm, a világ végére is el tudok menni. Szeretem a távoli kultúrákat, embereket és ételeket, gyönyörű helyek vannak a világban, ahol már jártam, és még több, amit még szeretnék látni.

 

 

- Inkább arra válaszolnék, hogy mi az, ami eszembe jut ezekről a nevekről… Ossian: az első szerelem, Fahrenheit: önmegvalósítás, Kiss Forever Band: a legnagyobb rajongás, Koncz  Zsuzsa: az abszolút profizmus.

 

 

- Jól összefoglaltad, ebben a sorrendben. Ha a színpadon vagy, már jó, ha sokan vannak, még jobb, ha a zenekar együtt van, még jobb és ha együtt lélegzel a közönséggel, akkor sikerült!

 

 

- Mint már az elején is elmondtam, szerintem sosem leszek elégedett. Szeretnék még sokat zenélni, alkotni, tanítani és amiben csak tudok segíteni, hogy a jó zene megint a méltó helyére kerülhessen és olyanok műveljék, akikre tényleg érdemes odafigyelni!