A Mindenszentek ünnepének története Rómában, a VII. században kezdődött. Ezen időkben vette át a korában páratlanul mesteri, bámulatos alkotásnak számító Pantheont, a minden római istenség templomát. Akik a római hitvilágban a példamutató és tisztelendő istenek voltak, azok egyféleképp a kereszténységben akkoriban az életükkel előttünk járó, vértanúhalált halt hívek voltak. Így lett a Pantheonból, egy korábbi világban, egy korábbi vallási közegben épített templomból a legújabb idők vallásának, Szűz Mária és az összes mártíroknak temploma, és új ünnep a templom felszentelésének napja. Később, a VIII. században III. Gergely pápa tette a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává a korábban csupán a mártírokért felszentelt napot. Majd IV. Gergely pápa helyezte át november 1-jére a Mindenszentek ünnepét, és tette egyetemes katolikus ünneppé. Azóta ezen napon ünnepeljük az ún. „diadalmas Egyházat”, azaz minden olyan lélek közösségét, aki diadalmat vett azon az egész életen átívelő feladaton, melyet (kivétel nélkül) minden ember számára a halál jelent.
Pilinszky János foglalja össze költői, ugyanakkor nagyon pontos megfogalmazással, mit is jelent számunkra a Mindenszentek ünnepe, hogyan tárul ez fel nagyobb, belsőbb, mélyebb összefüggéseiben:
„És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…” Pilinszky János: A tél küszöbén (részlet)
Mert igazán élni csak a halál tiszta tudatával és éles látásával lehet. Az Isten nem mért ránk semmit feleslegesen: A halál eleven tapasztalata nélkül élni sem tudnánk igazán. A halál, és az ebből fakadó emberi kötelesség biztos és igaz tudatának, és ennek a jegyében leélt életnek ünnepe a Mindenszentek. Ekkor üdvözöljük és ünnepeljük azt a „mustármagot” saját lelkünkben, amely olyan mindent felülmúló értékekért él, hogy még a haláltól sem retten meg.