Először csak a látásom perifériáján érzékelek valami zavart. Aztán fenyegetni kezd. Azt is egyre sürgetőbben. Végül már kifejezetten frusztrál, így kénytelen vagyok megszüntetni az állapotot: hogy a reménytelenül kies (értsd: üres), hófehér, szűz képernyőn magányosan villog a kurzor.
De mégis mit lehetne írni erről az előadásról? Ami nem is egy fiktív történet, hanem megtörtént, és nem valamelyik dél-amerikai törzzsel, évezredekkel ezelőtt, hanem velünk, néhánytíz éve, itt, a Kárpát-medencében.
Halottak napjától Virágvasárnapig a szóban forgó darab címe. A megtörtént eseményekre és egy szabadkai magyar polgár naplójára támaszkodó darab a Délvidék szerb bekebelezéséről, majd 1941-es felszabadításáról szól.
Előbbi esemény ugyanis éppenséggel pont Halottak napján, utóbbi pont Virágvasárnap történt. Mindezt a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház négy művésze tolmácsolja. A díszlet sem több, csak egyetlen szék. Nem is kell más. Így is mindent pontosan lehet érteni – ehhez pedig nagyon hozzáértő írás, rendezés és színészi játék szükségeltetik. Mindhárom megvan.
Négy művész: egy nő, három férfi. Adja magát a következtetés, hogy szerelmi sokszögek jönnek majd létre. A két adottság jelenléte – az arányok és ennek következményei - gyakorlatilag lehetővé teszi, szintén szakértő írással és rendezéssel párosulva, hogy a darab az egy ilyen helyzetben, mint amilyen ez a történelmi helyzet, létrejöhető összes emberi motivációt megjelenítse.
Hiszen a nő biztonságra vágyik, szerelemre, családra; olyan férfira, akinek vannak elvei és tartása, ugyanakkor ambíciói és kalandvágya, emellett olykor néhány gesztusa, amivel a csillagokat is lehozza neki az égről. Persze mindezt nem találja meg egyetlen személyben.
És a férfiak? Kihívást, küzdelmet és eredményt akarnak, az alkotó-teremtő képességeik kiaknázásának lehetőségét; arra, hogy emelt fővel járjanak-keljenek. Vagy épp ellenkezőleg: hatalomra, presztízsre vágynak, még akkor is, ha ezt csak egy nő mögé elbújva, sunyin, lopózva, hazudozva érhetik el.
Mindehhez pedig a hazafiasság és hazátlanság, az elvekhez való ragaszkodás és a helyezkedés, az identitásvesztés és –keresés, az akarat és a bizonytalanság, a biztonság és az ellehetetlenülés ellentétpárjainak egyidejű jelenlétével jellemezhető történelmi kor adja meg a keretet. Az egészet pedig az teszi hitelessé, hogy a társulat valójában délvidéki.
„Megtörtént velünk” – írom, pedig ez nem is igaz, tekintettel arra, hogy ekkor én még sehol nem voltam, emberi szinten például még ötletként sem. De biztos, hogy nem igaz: velünk történt? Velem vajon nem történt meg? Én vajon nem érzem a hatását? Ha igen, a hatás mértékétől most eltekinthetünk, ugyanis nem ez a lényeg, hanem az elv és a tény, hogy ami történt, az az én környezetemre, az én életemre, egyszersmind rám is hatással van. Ma is. A gondolkodó ember pedig tartozik azzal magának, hogy megérti, de legalábbis megpróbálja megérteni azoknak a hatásoknak a mechanizmusait és mibenlétét, amelyek az életét vagy többé, vagy kevésbé, de befolyásolják.
Ez mindenesetre további töprengések tárgya lesz. Ami biztosan megtörtént velem, az az, hogy részese voltam ezen események hiteles, sokszor ijesztő, hátborzongató, és néhol igen szívbemarkoló felelevenítésének. Ha maga a tárgyalt történelmi helyzet nem is, ez az előadás kétségtelenül megtörtént velem.