Az orbáni külpolitika gyakran nehezen értelmezhető, mivel egyes lépései nincsenek összhangban Magyarországnak az euroatlanti szövetségi rendszeren belüli pozíciójával.
A magyar kormány az elmúlt évek során több alkalommal is ellehetetlenítette a közös, európai álláspont kialakítását olyan kérdésekben, amelyek az unió jövőjét, a közös európai külpolitikai törekvéseket szorosan érintik. Eközben kifejezetten jó partneri viszonyt ápol olyan politikai rezsimekkel, amelyeket a Nyugat rendszeresen bírál a politikai szabadságjogok és alapvető emberi jogok semmibevétele miatt. Orbán Viktor azt is világossá tette, hogy az EU-n belül egy kelet-közép-európai hatalmi centrum kialakítására törekszik a hagyományos német-francia tengellyel szemben. De hogyan is függnek össze egymással ezek a tényezők?
Válságidőszak
Az „európai projekt” immár a 2000-es évek második fele óta visszatérő válságokkal küzd. Valójában már a Brexit-problémagóc, a migrációs válság, a terebélyesedő „jogállamiság-viták”, az eurózóna válsága és a dél-európai adósságválság előtti időszakra, az európai alkotmánytervezet elvetélésének idejére visszanyúlhatunk. Ez az a szimbolikus pont, ahol eldőlt:
Ez a hullámzó válságidőszak, ami együtt járt egy részleges elitcserével, a bővítési folyamat dinamizmusának megtörésével, arra késztette a tagállamokat, hogy gondolják újra a közös Európa jövőjét. Ebben a bizonytalan légkörben és a korábbi bővítések révén politikai kulturális értelemben is sokszínűbbé váló unióban nagyobb mozgástér nyílt az egyes tagállami kormányok számára arra, hogy értékkonfliktusokat, nyíltabb konfrontációt vállaljanak az EU intézményeivel.
A bevándorlás-ellenes, európai életmódot, kultúrát, „keresztény szabadságot”, család intézményét védő retorika, a liberális demokrácia politika-felfogásának és társadalomszervezésének (multikulturalizmus, egyén-központúság) elutasítása emelhetők ki elsősorban. Ez a politikai termék, ami az illiberális hatalomgyakorlás elkendőzésére szolgál rokonítható más, többnyire ellenzékben lévő európai pártszereplők törekvéseivel, ami megteremti egy egységes narratíva létrehozásának és egy lehetséges politikai szövetségi rendszernek az esélyeit. Ezek a szereplők ugyanis egy európai elitcserében („lázadás éve”) érdekeltek.
Jogállamiság-vita
Az európai parlamenti meghallgatások, az Európai Bizottság és a problémás tagállamok közötti nyilatkozatháborúk egyszerre ácsoltak politikai színpadot a szuverenista, euroszkeptikus politikusoknak és hívták fel a figyelmet az EU demokráciát védő mechanizmusainak gyengeségeire.
Az ún. nukleáris opció vagy 7. cikk szerinti eljárás sem elrettentőnek nem bizonyult, sem a konfliktus feloldásához nem vitt közelebb. Ezt felismerve került elő az a javaslat, miszerint az egyes tagállamoknak járó fejlesztési támogatásokat a jogállamisági feltételek teljesüléséhez kötnék. Ez a kezdeményezés bevezetne, intézményesítene egy újabb ellenőrző mechanizmust, azonban mind az alapszerződések módosítása, mind a „jogállamiság” értelmezése kapcsán számos kérdést felvet, gazdasági és társadalmi hatásait pedig azok is elszenvednék, akik nem viselnek felelősséget a kialakult helyzet miatt.
A jogállamiság-vita kellően összetett ahhoz, hogy azt a jogállamiság útjáról időnként letérő tagállami kormányok az unióval, más pártcsaládokkal szembeni hangulatkeltésre használják. Orbán Viktor számára ezek a viták saját pozíciójának megerősítése mellett arról szólnak, mi az a politikai mozgástér, amivel pillanatnyilag rendelkezik (ezt ugyanis már egy ideje alapvetően a külpolitikai viszonyok határozzák meg, mintsem a kormány-ellenzék szembenállás).
Többsebességes vagy többpólusú Európa?
Az eurózóna megjelenése óta a közös valutát használó tagállamok szorosabb gazdaságpolitikai együttműködése (illetve ennek átcsordulása az integráció egyéb területeire is) folyamatosan megjelenő igény.
Az önálló euróövezeti költségvetés felállításának és az állandó euróövezeti válságkezelő rendszer (ESM) továbbfejlesztésének célja jól mutatja, hogy a hatékonyabb válságmenedzselés, javuló versenyképesség és stabilabb pénzügyi háttér érdekében a német-francia tengely az integráció mélyítésében látja a lehetőséget. Ehhez az „elitklubhoz” a kulcs a közös valuta bevezetése, ami egyúttal szorosabb politikai együttműködést, tehát kevesebb tagállami szuverenitást jelent.
Ennek egyik eszköze az integráció bővítése – elsősorban a Nyugat-Balkán irányába. Nem véletlen, hogy a magyar kormányfő annyira ragaszkodik, hogy jelöltje a bővítési és szomszédságpolitikai portfóliót kapja a következő Európai Bizottságban, hiszen ettől, és a Szerbiával, Albániával, Észak-Macedóniával való diplomáciai és gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzésétől politikai hasznot remél.
Orbán egyik határozott Európa-vízióval rendelkező ellenfele a francia elnök, Emmanuel Macron, aki a szorosabb integrációt megvalósító országokat egy folyamatosan bővülő, az ütemet diktáló klubként képzeli el. Ekképpen a közösségi politikai erőforrásokat ennek megteremtésére fordítaná – az EU bővítésével szemben.
A mostani EU-csúcson nem is született egyetértés Észak-Macedónia és Albánia csatlakozási tárgyalásainak megnyitását illetően. A hírek szerint Franciaország, Dánia és Hollandia ellenkezésén múlt az albán tárgyalások megnyitása, míg Észak-Macedónia esetében egyedül Macron blokkolta az EU-27-ek döntését. Bár a francia geopolitikai fókusz eltér a lengyel-balti térségétől vagy éppen Kelet-Közép-Európa stabilitási és biztonsági zónájának igényétől, ebben az esetben mégsem geopolitikai szempontok a meghatározók, vagyis hogy egyes külhatalmak (Kína, Oroszország) balkáni befolyásszerzését az EU bővítésével akadályozzák.
Az sem mellékes szempont, hogy a szóban forgó balkáni államok ugyan teljesítették a csatlakozási tárgyalások megnyitásának feltételeként előírt reformokat, történeti tapasztalataikat, fejlettségüket, politikai kultúrájukat tekintve mégiscsak az EU keleti tagállamaihoz állnak közelebb. Ráadásul a németek inkább tudnának gazdaságilag profitálni „Südosteuropa” országcsoportjának közös piaci tagságából, ami még tovább gyengítené a francia pozíciókat.
Rokonok
A magyar kormány „keleti nyitás” doktrínája mérsékelt sikerei ellenére jól jelzik azt a politikai szándékot, hogy Magyarország képes legyen új piacokat szerezni, EU-tagságát is felhasználva régiós befolyást építeni, egyúttal diverzifikálni a gazdaságát, csökkenteni a kitettségét.
Ez egyébként egy olyan pont, ami élesen megosztja a Visegrádiakat is (elég a hagyományosan rossz lengyel-orosz viszonyra vagy aktuálisan a csehek északkelet-szíriai török offenzívát elítélő álláspontjára gondolnunk).
A megalapozott bizalom és a kölcsönös tisztelet igénye ugyanis még hangsúlyosabban jelen van Keleten, főként, ha nyugati partnerrel tárgyalnak. A demokrácia-export missziós törekvését a diplomáciai érintkezésben is éreztető Nyugattal szemben könnyebb megtalálni a közös hangot egy „rokonságban álló”, szintén autoriter vezetővel.
Konklúzió
Orbán Viktor legutóbbi pártkongresszusi beszédében egyértelművé tette, hogy nagy tervei vannak a nemzetközi politikában. Az EU belső hatalmi viszonyainak átrendezése, a regionális szövetségi politika és erőközpont-építés, egy exportálható magyar politikai modell felépítése tartoznak ide az elmúlt ciklusok külpolitikai erőfeszítéseinek tükrében.
A miniszterelnök már évek óta várja „a lázadás évét” (először 2017-re jósolta), ami majd megroppantja a fennálló európai rendet, az utóbbi évtizedek politikai, gazdasági, társadalmi építményét. Ebben a berendezkedés-ellenes légkörben, ahol az Európai Unió már nemcsak több integrációs sebességgel, de több társadalmi-kulturális modell mentén is működhet, a magyar kormányfő – és az ő felfogása szerint a kelet-közép-európai térség – elérheti politikai befolyásának csúcsát.