A megemlékezésen több ezren vettek részt; ott voltak a támadás túlélői és Abe Sindzó japán miniszterelnök is. Helyi idő szerint reggel 8.15 órakor egy perc néma csenddel emlékeztek arra a több tízezer emberre, akinek az élete 1945. augusztus 6-án abban a percben véget ért, miután az Enola Gay nevű B-29 Superfortress amerikai bombázó ledobta a városra az atombombát, amely 15 ezer tonna TNT robbanóerejét szabadította a városra. A tömegpusztító fegyvernek gyomorforgató cinizmussal a"Little Boy" (Kisfiú) nevet adták.
Sérüléseik és
a radioaktív sugárzás miatt 1945 végéig 140 ezer ember halt meg a hirosimai atomtámadás miatt.
Matszui Kadzumi, a város polgármestere
a világ minden országát arra kérte, szereljék le nukleáris arzenáljukat.
Emlékeztetett arra, hogy a világ 122 országa pár hete nemzetközi egyezményt fogadott el, mely betiltja az atomfegyvereket. Az egyezményhez egyetlen atomhatalom sem csatlakozott, de Japán sem írta alá, mert irreálisnak tart egy olyan tiltó egyezményt, melyet az atomhatalmak nem támogatnak.
A hirosimai támadás után három nappal, augusztus 9-én az Egyesült Államok Nagaszakira is atomcsapást mért, hat nappal később pedig Japán letette a fegyvert, és a második világháború véget ért.
A két nukleáris csapásban több mint kétszázezren haltak meg, többségük civil volt.
Azóta is vitatott kérdés, hogy szükség volt-e a Japánra mért két atomcsapásra. Az Egyesült Államok szerint
számtalan katona és civil életét mentették meg
az atomcsapások azáltal, hogy a japán szigeteken folytatott elhúzódó harcok helyett a háború gyakorlatilag másfél héttel a hirosimai atomtámadás után véget ért. Az amerikai érvelés szerint kkor ugyanis még Japán korántsem állt végleg vesztésre, hiszen a császár uralma alá tartozott Kína nyugati része, a Koreai-félsziget, a mai Vietnam, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Indonézia és a Fülöp-szigetek egy része is.
Számos történész ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy
Japán már az atomcsapások előtt is az összeomlás szélén volt.
A propaganda ugyan az utolsó töltényig és az utolsó emberig való kitartást harsogta, ám az uralkodó és szűkebb környezete már a békekötés lehetőségét kereste. Martin J Sherwin szerint Tokió kész lett volna a háború lezárására, ha előre tisztázzák, hogy a császárt nem tekintik felelősnek a háborús bűnökért. Az amerikai történész professzor szerint ráadásul Truman elnök azért döntött az atombomba ledobása mellett, mert
nem akarta megvárni, míg a Szovjetunió is csatlakozik a Japán elleni hadjárathoz,
és így komoly területeket vonhat befolyolása alá Kelet-Ázsiában.
Richard Overy brit kutató pedig arra mutat rá, hogy a hónapokig elhúzódó, szigetről szigetre való véres küzdelem rémképét pedig alaposan árnyalja a Mandzsúriában állomásozó 700 ezres Kvantung-hadsereg
villámgyors összeomlása a szovjet invázió megindulása után.
Ennél is megrázóbb megállapítása, hogy a második, Nagaszaki elleni csapásra - már Sztálin hadüzenete után - pusztán azért került sor, mert ez a bomba műszakilag nem teljesen egyezett meg az elsővel. Vagyis lényegében azt állítja: a porrá hamvasztott város
egy több tízezer emberéletbe kerülő "tudományos kísérlet" áldozata volt.