Szkíta hagyomány?
Talán már a Fekete-tenger északi felén élt szkíta őseink kialakították azt a búzához kapcsolódó szokásrendszert, melyet mi is megörököltünk. Az antik források szerint ők voltak Európa legnagyobb búzatermesztői.
A magyar hagyomány figyelmesen követte a búza érésének szakaszait: április 24-én, Szent-György napkor szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, június közepén, Vid napján abbahagyja a növekedést. Akkor már lehet aratni. Sokan június 29-én, Péter-Pálkor látnak munkához, mert akkor „megszakad a töve”, ami azt jelenti, hogy attól kezdve már csak érik, ezért már meg lehet kezdeni az aratást.
Aratás kezdete
Őseink az aratás napját gondosan megválasztották. Újholdkor nem kezdtek hozzá, de akkor is elhalasztották a betakarítást, ha halott volt a faluban. Kedden és pénteken sem volt jó megkezdeni a munkát vagy új táblába kezdeni, mert akkor üres lesz a búza feje. Ha éppen péntekre esett az aratás első napja, akkor a falusiak kicselezték a szerencsétlen napot: előző napon, vagyis csütörtökön levágtak egy kévére való búzát, így nem a szerencsétlen napon kezdődött meg a munka. Illés napjától szintén féltek a magyarok, nehogy a mezőn dolgozva beléjük csapjon a villám, az Isten nyila.
Arató hagyományok
A Dunántúlon elterjedt szokás volt, hogy a gazda kezdte meg jelképesen a betakarítást. Ugyanúgy, mint a hun szokásokat átörökítő Kínában, ahol a mindenkori uralkodónak kellett az első rituális mozdulatot megtenni, mind a szántás, mind az aratás kezdetén. Az aratás kezdetekor néhány helyen az arató egy búzaszálat kötött a derekára, hogy az ne fájjon. A nők sarlóval végezték a betakarítást, kaszával csak a modern időben végezték a munkát. Az aratás befejezése nagy örömünnepnek számított. A mezőn közösen főztek és fogyasztottak ételeket, majd a munka végén a gazdák otthonában is tovább folytatódott az étkezés, mely mulatozásba csapott át.
Megszentelt koszorú
Az aratók a búzatáblákon szándékosan hagytak egy csomó gabonát az égi madarak számára, máshol egy marék kalászt hagytak a tarlón abból a célból, hogy a jövő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. Erről a búzacsomóról Rábagyarmat környékén azt tartották, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”. A lányok a betakarítás után kalászokból és mezei virágokból koszorút vagy harang alakú díszeket fontak, melyet botra akasztva elvittek a gazda udvarába. A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövő évben a termés ne legyen üszkös. A koszorút vagy a díszt a ház legszenteltebb helyére, a mestergerendára, az asztal fölé akasztották, és az alatt kezdődött meg a bőséges ebéd vagy vacsora. Az aratókoszorút sok helyen karácsonyig megőrizték, és akkor a madaraknak adták, míg máshol a legszebbeket a templomban, kápolnában tartották, esetleg a bálványok utódainak számító útszéli keresztre akasztották.