Tegnap Donyecktől nem messze az ukrán hadsereg szétlőtt egy utasokkal teli menetrend szerinti járatot, ezzel meggyilkolva minimum 10 civilt.
Az eset jogos kérdéseket vet fel: Először is miért nem jelenik ez meg a nyugati sajtóban? Természetesen illúzióim nincsenek, nyilván ha megjelenne se kezdenének Párizstól Brüsszelig több ezres tömegek összegyűlni, hogy tiltakozzanak az ukrán hadsereg tevékenységei ellen, mely már több ezer civil életét oltotta ki eddig a Donyecki és Luganszki Népköztársaság területén. Hozzáteszem ÁRTATLAN civilek életét, gyerekekét, nőkét, öregekét, nem pedig provokátor, szégyenérzet nélküli, tetteikkel a világ biztonságát kockáztató "firkapirkátorokét".
Gondolom nem igyekeznek a sajtószabadságért és terrorizmus ellen tüntetők azzal, hogy a "Charlie vagyok" tábláikat gyorsan átírják Donyecki vagyok táblára, de minek is tennék, hiszen annak lenne értelme, az meg ugye nem kell a népnek, hogy legyen. És természetesen a nyugati, mindenkivel toleráns média se kezd gyors informálásba az eseményekről.
A Facebook kiváló, nagy tehetségű szervezkedői se kezdenék meg a verbuválást egy nagy szolidaritási menetre a meggyilkolt áldozatok emlékére. És Angela Merkel, vagy David Cameron se sietne sebtében részvétet nyilvánítani az egész orosz-ukrán népnek, és gyászukban kart-karba öltve személyesen részt venni zászlóvivőként.
A következő kérdésem, pedig az első naiv kérdésemre válaszol: Ugyan miért tennék? Hiszen a fejlett nyugat elvei szerint ember és ember között igenis van különbség. A meggyilkolt amerikai katona többet ér, mint a meggyilkolt iraki nő. A kivégzett angol újságíró fontosabb, mint az ugyanígy járt palesztin civil. A 9/11-es New York-i tűzoltó halálának emléke fájóbb, mint a srebrenicai tömegmészárlás ezreié. A lánc végtelen.
És miért is csodálkozunk ezen, hiszen az angolszászok gyarmattartó népek évszázadok óta, ez az ő alap mentalitásuk. A gyarmattartás elengedhetetlen velejárója a rabszolgatartás is, vagyis az ember és ember közötti tényleges különbségtétel. Az ő eszményeik, értékeik, céljaik mindenki felett állnak, aki ezzel meg nem ért egyet mehet a vágóhídra, hiszen számukra nem jelent sokkal többet a rabszolga a háziállatnál. És bizony, olykor kedves is tud lenni vele, megeteti, beengedi a lábtörlőről a kandalló elé, csak hogy beleszimatolhasson, hogy mi is az, amit sose kaphat meg. Egy-két morzsa is jut néha az asztalról, de nem sok, nehogy megszokja az úri életet és netalán még kedve szottyanna fellázadni. És ha nagyon kezes talán még meg is veregeti az oldalát, de ez már csak az igazán igazán engedelmes rabszolgáknak jár.
Végül az utolsó kérdésem: Mivel lehetne megcáfolni azt, amit leírtam? Milyen ellenérvek, milyen gátlástalanul cinikus válaszok kellenek ehhez? Meg is tudom válaszolni: semmilyenek, hiszen senki se fogja feltenni ezeket a kérdéseket, de ha valaki véletlenül mégis megpróbálja, arról senki se fog tudni, mert az ilyen véleményre erős immunitást fejlesztett ki a mi toleráns és szabad világsajtónk és a diktatórikusan demokratikus, nemzetközi politikai elitünk.
Hogyan legyünk jó Charliek?
A meggyilkolt amerikai katona többet ér, mint a meggyilkolt iraki nő. A kivégzett angol újságíró fontosabb, mint az ugyanígy járt palesztin civil.