Holtzer Péter: A kvázi-önkéntes nyugdíjpillérben megtakarítandó vagyon magántulajdon, mint a bankszámla vagy a lakás

Tíz-tizenöt év múlva újra finanszírozási gondok léphetnek fel a hazai nyugdíjrendszerben, ezért fontos, hogy a munkavállaló, a munkaadó és az állam közösen gondoskodjon az egyén nyugdíj-megtakarításáról. A brit példa jó minta, de a magánnyugdíjpénztárakkal történt eset után újra fel kell ébreszteni az emberekben a bizalmat az állam és a pénzintézetek iránt. Holtzer Péter nyugdíjszakértővel beszélgettünk, aki szerint lengyel mintára törvényben le kell szögezni, hogy egy esetleg létrejövő kvázi-önkéntes magánnyugdíjpillérben az összegyűlő vagyon magántulajdon.

Hogyan áll a magyar nyugdíjrendszer? Fenntartható-e a mostani felosztó-kirovó ellátási szisztéma?

Ha nem történik semmi változtatás, akkor azt sejtjük, hogy 2030 és 2040 között megint elkezd szorítani a cipő. Az elmúlt évek óta nagyjából egyensúlyban van a rendszer, és ez el fog tartani körülbelül tizenöt évig. Várhatóan ezt követően következik egy olyan időszak, amikor a nyugdíjasok, a befizetők száma, a korhatár miatt a beszedett járulék megint kevés kezd lenni ahhoz képest, amit majd ki kell fizetni nyugdíjként. Nem tudjuk, hogy közben mi fog változni, ezért én azt gondolom, a legegyszerűbb az lenne, ha születne olyan döntés, hogy a korhatár szépen lassan tudjon emelkedni tovább. Most még hátravan két, két és fél év, amíg beáll ez a mostani, 65 éves korhatár mindenkinek, és az elmúlt tizenegynéhány éve kétévente egy évvel nő a korhatár. Ilyen ütemben nem kell és nem is lehet tovább emelni, de egy jóval lassabb ütemű emelés jogos lehetne.

Ez a mostani alkalmazottaknak elég rémisztően hangzik.

A várható élettartam növekszik, de ehhez az is hozzátartozik, hogy az egészségügy ne csak azt szolgája, hogy tovább éljünk, hanem tovább éljünk egészségben is. Sok más európai ország már a nyugdíjkorhatárt automatikusan a 65 éves életkorban várható további élettartam növekedéséhez is köti. Tehát nem néha döntenek egy változtatásról, hanem automatikusan úgy állítják be, hogy átlagosan tizenöt év legyen a nyugdíjban töltött várható idő.

Magyarországon mekkora ez az érték?

A 65 éves férfiaknál átlagosan hátravan körülbelül 15 év, a nőknél pedig nagyjából 19 év. Ez azt jelenti, hogy egy pici mozgástér még van, és ezért mondom, hogy nem olyan ütemben, mint eddig, de szép lassan lehet növelni a korhatárt. Ez a legegyszerűbb, mert amihez még hozzá lehetne nyúlni, az vagy az, hogy többet fizetünk be, vagy kevesebbet veszünk ki, vagy megváltoztatjuk a nyugdíjak indexálását, és még az inflációkövetést sem biztosítjuk. Ez mindegyik fájdalmasabb lenne, mert vagy többet vennének ki a zsebünkből, vagy a nyugdíjasok kapnának kevesebbet. Ehhez képest van az a lehetőség, hogy kicsit nyújtjuk a korhatárt a növekvő élettartammal. A legtöbb ország ezt teszi.

A Családvédelmi Akcióterv hatásai mennyiben befolyásolhatják ezeket az egyébként természetes demográfiai folyamatokat?

A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyen típusú ösztönzőkkel valamennyi változást el lehet érni a születésszám változásában, de ez nem szokott nagy mértékű lenni. Ezért szkeptikus vagyok. A termékenységi ráta mélypontja nagyjából négy éve volt, amikor az leesett 1,2-1,3-ra, ez most visszajött 1,4-1,5-re, és már olvashatunk olyanokat, hogy „jaj, de jó, megfordult a trend!” Én azt gondolom, hogy nagyon korai ilyet kijelenteni. Sok más országban lehetett látni, hogy volt egy ilyen mélypont, akár azzal összefüggésben, hogy volt itt egy súlyos gazdasági krízis. Más európai országokban is látni egy pici ilyen visszaemelkedést, de a gyermekszámcsökkenés a jelenlegi urbanizációnak és más társadalmi körülményeknek természetes következménye. Tehát nem reális elvárás, hogy a termékenységi ráta visszaemelkedjen egy olyan magas szintre, mint ahol régen volt. A pénzügyi ösztönzők kicsit tudnak segíteni, de ezeknek igen korlátos a hatása más országokban is. Ha a közvetlen pénzügyi ösztönzők mellett arra is tud figyelni a kormány, hogy legyenek bölcsődék, óvodák, hogy szülés után az anyák könnyen visszamehessenek dolgozni stb., az legalább olyan sokat tud segíteni, mint az, hogy ki mennyi pénzt kap a zsebébe, vagy hogy nem kell négy gyerek után adót fizetni. Nyilván nem a pénzügyi ösztönzőkért kezdenek gyereket vállalni a családok. A kérdésre visszatérve: lehet, hogy sikerül valami kis javulást elérni a trendben, vagy legalábbis megállítani azt, amit korábban láttunk. De még ha ez meg is történik, gondoljunk bele, hogy ezek a fiatalok 20 év múlva kezdenek járulékot fizetni, és az azt követő, mondjuk 45-50 évben lesznek járulékfizetők. Vagyis arra a kérdésre, hogy ennek mekkora hatása lesz arra, hogy 15-20 év múlva elkezd feszíteni a nyugdíjrendszer, az a válasz, hogy nyilvánvalóan kevés. Persze ha az évszázad második felében a demográfiai piramis „fejreállása” kicsit kezdene helyrejönni, az nyilván jó lenne.

Ha az Ön szavaival elkezd szorítani a cipő, akkor az ember nyilván a saját megtakarításaira számíthat. A három legismertebb, kifejezetten nyugdíjcélú megtakarítási forma az önkéntes nyugdíjpénztár, a nyugdíjbiztosítás és a nyugdíj-előtakarékossági számla, vagyis a NYESZ. Kérem, igazítsa el az Olvasókat: mi a különbség köztük?

A NYESZ azoknak szól, akiknek van valamennyi pénzügyi jártassága, ott a megtakarítónak egyénileg kell meghoznia a befektetési döntésket. Ezt főleg a módosabbak kedvelik. A nyugdíjbiztosítás és a nyugdíjpénztár esetében a befektetési döntéseket meghozzák az egyén helyett. A nyugdíjbiztosítás mögött – mint a neve is mutatja – van valamennyi kis biztosítási elem, de nem túl komoly. Ezért a nyugdíjbiztosítás még mindig drágább, mint a nyugdíjpénztár. Természetesen másképp is lehet megtakarítani nyugdíjra: ahogy a két héttel ezelőtti Pénztár-konferencián is elhangzott, sokan azt mondják, nekik az ingatlan a hosszú távú megtakarítás. Vagy azért, mert megöröklik a gyerekek, vagy a saját mellett van befektetési ingatlanjuk is. Azt gondolják, ez őrzi az értékét, de emlékezzünk vissza, hogy tíz évvel ezelőtt nem volt így!

A hiányzó generáció

A Magyar Nemzeti Bank rámutatott, hogy jelentősen megcsappant a nyugdíj-előtakarékoskodók között a 16-35 évesek aránya. Mi az oka annak, hogy kialakult a pályakezdők úgynevezett „hiányzó generációja”? Hogyan lehetne őket mégis az öngondoskodás felé terelni?

Az egyik ok az lehet, hogy amikor 25 évvel ezelőtt elindultak a nyugdíjpénztárak, akkor az első tíz-tizenöt évükben sok energiát fordítottak arra, hogy sok tagjuk legyen. Kampányok, toborzás, sok vállalat beléptette a dolgozóit. Ez az elmúlt időszakban visszaesett. Ebben benne van az is, ami a magánnyugdíjpénztárakkal történt 2011-ben, így egy bizalmi válság is van az intézményrendszer iránt. Vagyis aki az elmúlt tíz évben lépett a munkaerőpiacra, biztosan kevesebb impulzust kapott arra, hogy belépjen ilyen pénztárba. A másik, ami itt és Nyugat-Európában is teljesen természetes jelenség, hogy a fiatalokat kevésbé érdekli ez a dolog. 18-20 éves „gyerek” nem gondol a nyugdíjára, később szoktak elkezdeni erre gondolni, és kell egy erős ráhatás arra, hogy a fiatalok belépjenek a rendszerbe. Az, hogy ma a negyvenes korosztály erősebben van képviselve, mint a 16-35 év közöttiek, azt jelenti, hogy ők 10-15 évvel ezelőtt, azaz 20-25 évesen bekerültek a rendszerbe, mert akkor volt egy erős munka azért, hogy megtalálják őket. Ez ma nincs. Tehát nehéz is őket megtalálni, mert – mint említettem – például a családalapítással vannak elfoglalva, másrészt átalakult a munkaerőpiac, a fiatalok közül sokkal többen dolgoznak nem klasszikus, atipikus foglalkoztatásban. Míg a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején sokkal jellemzőbb volt, hogy a pályakezdők elmentek dolgozni egy vállalathoz, ahol beléphettek a pénztárba, ma az atipikus foglalkoztatási formában állókat – akár fiatalok, akár idősebbek – sokkal kevésbé érik el az ilyen nyugdíjrendszerek.

A már említett Pénztár-konferencián Ön is és több jegybanki előadó is beszélt a kvázi-önkéntes nyugdíjpillérről, melynél munkába álláskor automatikusan taggá válna a munkavállaló.

Ez a forma nem kötelezi őket, de nagyon egyszerűvé teszi számukra a részvételt a megtakarítási rendszerben. Ám pont az előbb említett, nem klasszikus formában foglalkoztatottakat még a szisztémát legsikeresebben alkalmazó országokban, így az Egyesült Királyságban, Új-Zélandon is nehezen érik el. Ezekben az országokban úgy kezdték a reformokat, hogy a nagy cégektől indultak, haladtak a kicsik felé, és a végén jutottak el a legkisebb cégekig, önfoglalkoztatókig, egyéni vállalkozókig. Ám még mindig ott a legkisebb az elérés. És ha Magyarországon is működne majd egy ilyen rendszer, itt is probléma lenne, hogy mit kezdjünk azzal a nem kevés emberrel, akik így dolgoznak.

Hogyan lehet majd kivédeni ezeket a buktatókat?

– Ha valaki egy vállalatnál dolgozik, akkor a személyzeti osztály, a könyvelés, a bérszámfejtés ezeket megoldja. Ha viszont önfoglalkoztató, és magának kell bajlódnia a bevallásokkal, a NAV-val, a TB-vel, akkor az bonyolultabb. Tehát technikailag rettenetesen egyszerűvé kell tenni az adminisztrációt. Másrészt van egy olyan kérdés, ami szerencsére idehaza egyre kevésbé probléma, hogy mi a helyzet akkor, ha valaki nem a teljes jövedelmén szeretne megjelenni a hatóságok radarernyőjén, viszont ezt a kiegészítő nyugdíj-megtakarítást a rendes mértékben szeretné fizetni, hogy abból idős korára legyen is valami. És akkor kérdés, hogy a kettő hogyan van, vagy hogyan nincs összekötve.

Egyesült Királyság: tízmillió új megtakarító

Kicsit kifejtené ezeket a nemzetközi példákat?

Szerintem a brit példa az egyik legjobban működő rendszer a világban. Felismerték, hogy még náluk, a hazánknál nagyságrendekkel nagyobb pénzügyi hagyományokkal rendelkező országban is sokan vannak, akik nem takarítanak meg, annak ellenére, hogy ott a vállalatok nagy nyugdíjalapokkal rendelkeznek. Az Egyesült Királyságban az állami nyugdíjrendszer arányaiban kevesebb nyugdíjat fizet, mint a magyar, és jóval inkább kell mellé egyéb megtakarítás. Ott soha nem akartak kötelező megtakarítási rendszert létrehozni, de a 2005-ben indult új-zélandi mintát követve létrehoztak egy olyan rendszert, hogy a munkaadónak kötelessége felajánlani egy olyan lehetőséget a munkavállalónak, amibe a munkavállaló automatikusan kerül bele, de jogában áll bármikor kilépni. Ha viszont benne marad, akkor – a brit esetben – a fizetéséből levonnak 5 százalékot hosszú távú nyugdíj-megtakarításra, a cégnek szintén mellé kell rakni 3 százalékot, és az állam is vállalja azt, hogy 1 százaléknyi adó-visszatérítéssel segíti a megtakarítást. A rendszer kiépítése 2012 és 2018 között ment végbe, ez alatt a hat év alatt nagyságrendileg 10 millió új megtakarítót hoztak be a rendszerbe, ami egy őrült nagy szám.

Mennyien maradtak ebben az új rendszerben?

Tíz százalék alatt van azoknak a száma, akik úgy döntöttek, kilépnek ebből a rendszerből. Ez köszönhető egy jó előkészítésnek: volt egy nagyon jó kampány, amit az ottani kormány folytatott. Nagyon sok magyarázat, oktatás történt, hogy az új szisztémát megértsék az emberek. Nagyon fontos, hogy ennek során az egyénnek semmit nem kell csinálni.

Szükséges ehhez egy új intézményrendszer, vagy elegendőek a meglévő piaci pénztárak?

Az angolok létrehozták a National Employment Saving Trustot (NEST) a meglévő piaci szereplők mellett, ami egy nonprofit szervezet. Neki az olyan kicsi cégeket, ami addig nem volt elég érdekes a bankoknak, biztosítóknak, be kell fogadnia, senkit nem utasíthat vissza. Egy hatékony, olcsó és professzionális befektetési működéssel rendelkező intézményről beszélünk, ami várhatóan az egyik legnagyobb befektetési intézménnyé fogja kinőni magát Nagy-Britanniában, mert a már említett 10 millió új megtakarítóból 8 millió náluk kötött ki.

A közép-európai régióban is kialakulhat ilyen? A Pénztár-konferencián a Magyar Nemzeti Bank vezetői már szinte eldöntött tényként beszéltek ilyen kvázi-önkéntes rendszerről.

A jegybank a 330 pontos versenyképességi programjában leírta, ami szerintem egy jó gondolat. Ez nyilván még nem kormány-előterjesztés, de mindenki olvasgatja.

A bizalom helyreállítása

A konferencián Ön is említette a bizalom fontosságát, ami a magánnyugdíjpénztárakkal történt eset után alaposan megcsappant.

Sok kérdés merül fel, és ezzel kapcsolatban lesz fontos a lengyel minta, ami a nyáron indult. Az emberek mennyire hiszik el, hogy egy ilyen rendszerben meg lehet bízni? Sokan csalódtak, hiszen egyszer csak úgymond államosították a pénzüket. Értik-e, hogy mi a különbség a magánnyugdíjpénztárak és a kvázi-önkéntes magánnyugdíjpillér között? Ott van a dilemma a formális foglalkoztatás versus szürkegazdaság között is. Az is dilemma, hogy a viszonylag kisebb tőkepiacokon hogyan is fektetik be a pénzüket. Magyarországnak kicsi az értékpapírpiaca, ezért már a magánnyugdíjpénztárak esetén is az egyik fő csapásirány a nemzetközi kockázatmegosztás volt, ami a történet végére, 2010-2011-re meg is történt. Ez egyrészt hosszú távon jó a megtakarítóknak, másrészt viszont akkor annyival kevesebb pénz marad a hazai gazdaságban. Érvek, ellenérvek.

A jelenlegi körülmények között milyen lenne az ideális kockázatmegosztás?

Fontos kérdés, hogy kik és mennyire tudják befolyásolni a befektetési döntéseket. El kell kerülni, hogy az állam nagyon domináljon, és kvázi kötelezi, de legalábbis erősen ösztönzi, hogy túl sok menjen állampapírokba. Ennek hosszú távon túl sok értelme nincs. Azt is érdemes megnézni, hogy tőzsdei cégeink – és ez sok kelet-európai országban is így van – valójában mennyire valóban államtól független cégek, illetve mennyire lelhetők fel államhoz közeli jelenségek. Ezt jól látjuk például a Budapesti Értéktőzsdén is, hogy egy kicsit elmosódik a határ. El kell kerülni azt, hogy létrehozunk egy új rendszert nagyon sok új megtakarítóval, akik adott esetben azt sem tudják, mi történik, majd pedig az ő pénzükkel finanszírozunk baráti cégeket! Ez a régióban közép- és hosszú távon is megint csak bizalmi kérdés, észnél kell lenni.

Hogyan lehet az emberekben megalapozni, adott esetben a magánnyugdíjrendszer felszámolása után újra feléleszteni a bizalmat?

Nagyon nehéz kérdés. Fontos, hogy elmagyarázzuk a különbséget a régi magánnyugdíjrendszer és az esetleg létrejövő új rendszer között. Egy fontos különbség biztos, hogy van: ha egy ilyen rendszerben gondolkodunk, akkor itt tényleg magántulajdonról van szó. A magánnyugdíjpénztári rendszerben a kötelező elvonásnak egy része nem a TB-kasszába ment, hanem a pénztárba, de az ugyanúgy a kötelező elvonás része volt. A kvázi-önkéntes rendszerben én döntök arról – kétségtelen, segítenek nekem –, hogy plusz néhány százalékot a fizetésemből beteszek egy megtakarítási rendszerbe. A napnál világosabb, hogy ez magántulajdon, olyan, mint a bankszámla, a lakás. Ezzel szemben a magánnyugdíjpénztári – nevezzük így – államosításnál lehetett arról vitatkozni, és vitatkoztak is pénzügyi szakértők, jogászok, hogy az magántulajdon vagy sem. A végső jogi megközelítés az lett, hogy az csak a kötelező elvonásnak volt a része. Ez világos különbség, és világosan artikulálni is kellene. Itt utalnék a lengyel példára. Ott is belenyúltak a magánnyugdíjrendszerbe, majd most, a kvázi-önkéntes magánnyugdíjpillér felállításakor miniszterelnöki deklaráció volt, és erre vonatkozó garanciát bele is írtak a törvénybe, hogy ez magántulajdon. Hogy azután ez megértik-e, elhiszik-e a polgárok, az más kérdés.

Ez az állam felé jelenthet bizalmat. Mi a helyzet a piaci szereplők iránti lakossági bizalommal?

Ezzel kapcsolatban is vannak kétségeim. Az elmúlt nyolc-tíz évben nagyon sok olyan üzenet érte a lakosságot, a megtakarítókat, hogy a bankok, biztosítók, brókercégek lopnak-csalnak-hazudnak, meg kell büntetni őket különadókkal, voltak zűrös esetek, hallottuk, hogy a nyugdíjpénztárak „eltőzsdézték a vagyont”. Ezeket a szlogeneket átlag fogyasztó nehezen felejti. Ha ezek után kiáll a kormány vagy a jegybank, és azt mondja, hogy ennek ellenére higgyük el neki, hogy ez jó lesz, más lesz, és takaríts meg, én sem tudom, hogy mennyire hihető üzenet. Nézzük meg: nem állítható, hogy elsöprő mértékben takarít meg a lakosság, az sem állítható, hogy az elmúlt tíz-húsz évben a pénzügyi kultúra olyan rettenetesen javult volna. Egy ilyen környezetben az az üzenet, hogy vegyél állampapírt, és mi adunk sok kamatot, az átmegy. Egy ilyen kvázi-önkéntes pénztári rendszer, amiről mi beszélünk, ami ennél bonyolultabb, jobban kell hinni az egész közvetítői rendszerben stb., nem tudni, mennyire éleszti fel a bizalmat.

Tizenöt százaléknyi megtakarítás

Szóba került a pénztári portfóliók részvénykitettsége, ez Magyarországon elég alacsony.

Ez országonként változik. A kisebb piacokon ez a részvénykitettség alapvetően nemzetközi kitettség tud lenni, hiszen ha csak néhány hazai cégben lenne, az nem is jó. A klasszikus tanács az, hogy amíg fiatal az ember, addig ez az érték nagyobb legyen, amikor közelebb áll a nyugdíjhoz, akkor kevesebb. De ezt is ésszel kell csinálni! Könnyen elképzelhető, hogy az előttünk álló tíz-húsz év úgy fog kinézni globális részvénypiacok szempontjából, hogy először lesz egy jelentősebb visszaesés, mert most rettenetesen túl van húzva a piac, majd ezt követi egy újabb növekedés. Tehát vigyázni kell, hogy ne rosszkor váltson az ember. A magánnyugdíjpénztárak korában hosszú előkészítés után lépett hatályba az a rendelkezés, hogy be kellett vezetniük az életciklus-portfóliót: a fiataloknak több, az idősebbeknek kevesebb részvényt. Rendkívül szerencsétlen volt az időzítés, mert ez 2007-ben történt. Megugrott a részvénykitettség, majd jött a válság. Hogy a magyar nyugdíjpénztáraknak az a 13 éves összteljesítménye, ami összejött, az nem volt annyira fényes, annak az az egyik – de nem egyetlen – oka pont ez volt: a rossz időzítés miatt az ezt követően elszenvedett veszteség után – köszönhetően annak, hogy rá egy évre bezárták a rendszert – nem volt idejük élvezni az ezt követő nyolc tőzsdei évet, amiben most vagyunk, és amit az önkéntes pénztárak élveztek.

Mennyi saját megtakarításra van szüksége egy most munkába álló fiatalnak?

– Hosszú távon, ha minden évben az infláció felett pár százalék hozamot tudunk keresni, az sokat tud számítani. Én azzal szoktam „riasztgatni” azokat, akik ilyen kérdést feltesznek, hogy szerintem a fizetésnek körülbelül 15 százalékát illene tudni félretenni. Ha valaki elindul egy 250 ezer forintos fizetéssel, akkor jó lenne, ha csaknem 40 ezer forintot félre tudna tenni. Ez nagyon sok akkor, amikor az ember elkezd dolgozni, és még csak 250 ezer bevétele van, emellett ott a lakás, a család stb. Ezért is van az, hogy az emberek később kezdenek el megtakarítani, jellemzően negyvenéves kor fölött, és akkor értelemszerűen már nem ennyiről beszélünk, hanem a duplájáról.