(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Két év kihagyás után végre szabadon! Igen, a húsvéti szent három napot végre mi, hívők is úgy tudtuk meg- és átélni, ahogy a járvány előtt. Hiányzott, na! Két évvel ezelőtt húsvéti publicisztikámban ezt írtam:
Nincs igazi „szent három nap” sem, legalábbis nem vagyunk ott sem a nagycsütörtöki szentmisén, nem olvasunk a keresztúton, nincs megrendítő csend a nagypénteki „csonka misén”, nincs szentsírőrség a cserkészekkel, és nincs feltámadási körmenet sem baldachinnal, tömjénfüsttel, csengő- és harangszóval. És nincs szentáldozás sem!
Nos, a húsvéti öröm mintegy feltámadásélményként térhetett vissza az életünkbe, ahogy Krisztus is harminchárom éves emberi testbe, majd háromnapos kősírba zárt karanténja után egészen átlényegülve térhetett vissza. Számunkra végre
Igen, visszatérhettünk egyházunk körébe, közösségben élhettük át a kereszténység legnagyobb ünnepét, csodáját, mely az ünnepi szentmisén, istentiszteleten az Oltáriszentség vételében vagy épp az úrvacsorához járulásban csúcsosodik ki. (Meg kell jegyeznem, van olyan úgynevezett teológus, aki a választás számára nem kedvező kimenetele után dühében a hazai keresztény egyházakból való kivonulásra szólított fel. Arra viszont már nem tér ki, a hívő emberek – még ha mondjuk politikailag egyet is értenek vele – kivonulásuk után hogyan is lehetnének részesei ennek a kizárólag egyházi keretek közt megélhető liturgikus szeretetközösségnek, vagyis a szentségi Jézus vagy épp az úrvacsora vételének. Ez bizony fából vaskarika, hacsak az illető hölgy nem szektaalapításon töri a fejét… „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”)
Azt azért túlzás lenne állítani, hogy a templomok falait szétfeszítenék a hívek. Még ilyen nagy ünnepen, mint húsvét, azért magam is láttam foghíjat a padokban. Ebben nyilván benne van az is, hogy sokan továbbra is félnek közösségbe menni, hiszen a vírus továbbra is képes fertőzni, de az igazi ok valahol másutt keresendő. Ám hatalmas hiba lenne azt kizárólag a klérusban, a papok, lelkészek között keresni. Mert
A jó példa ragadós – szokták mondani, és ha közösségünkben azt látják mások is, abban ott van az empátia, az egymás iránti alázat, a szolidaritás, az összetartás, vagyis minden, ami Jézus tanításának kétezer éve folyamatosan megfelelt és megfelel (hiszen mégiscsak ez köt össze minket), akkor talán a „külsősök” véleménye is megváltozhat az egyház(ak)ról. Hiszen azt mi, hívő emberek alkotjuk!
Sőt – bár húsvét mégiscsak egy egyházi ünnep – kilépve az egyházi körökből az előbbi eszmefuttatás igaz minden közösségre. Még akkor is, ha azt nem (csak) hívők alkotják, a fent példaként felsorolt jézusi erények mindenki szívében ott élnek. Valóban, nehéz ezeknek megfelelni mai, kényelmes és ellentétekkel (horribile dictu: ellenségeskedéssel) teli világunkban. Valljuk be, nem is mindig sikerül. Esendő emberek vagyunk, na! Ám ha a bűnt őszinte bűnbánat követi – mely akkor őszinte, ha a vétek megismétlésének elkerülésével, legalábbis annak eltökélt szándékával párosul –, akkor nem marad el a bűnbocsánat sem. És lelkileg, ha úgy tetszik pszichésen is jó érzés azt ledobni a vállunkról.
Erre a feltámadt Krisztus ad nekünk reményt, éljünk hát vele! És akkor jobb hely lehet a világ.