Krisztussal a karanténban

húsvét, feltámadás

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Azt hiszem, negyvenkét évesen az eddigi legnehezebb húsvétot élem át. Bezártság, elszigetelődés, a lakás kényszerzubbonyként vesz körül. Nincsenek barátok, legalábbis abban az értelemben, ahogy megszoktuk: nincs közös sörözés, ökörködés, nagy tervek szövögetése.

Hívő, hitét gyakorló (legalábbis gyakorolni igyekvő) katolikusként még nehezebb. Nincs vasárnapi szentmise, ministrálás, utána még legalább fél óra beszélgetés. Nincs igazi „szent három nap” sem, legalábbis nem vagyunk ott sem a nagycsütörtöki szentmisén, nem olvasunk a keresztúton, nincs megrendítő csend a nagypénteki „csonka misén”, nincs szentsírőrség a cserkészekkel, és nincs feltámadási körmenet sem baldachinnal, tömjénfüsttel, csengő- és harangszóval. És nincs szentáldozás sem!

Helyette mi van? Facebook dühökkel, egymás anyázásával, elkeseredettséggel, felelősség áttolásával, naponta növekvő számú halálos áldozattal, beteggel. Emberi kommunikációnk pedig már szinte csak byte-okban lett mérhető.

Nehéz? Az. Na, ez az igazi böjt!

Engem személy szerint nagyon megragadott Stumpf András kolléga tavalyi húsvéti nagyinterjúja a Válasz Online konzervatív portálon Erdő Péter bíboros atyával. A magyar főpásztor ugyanis a böjt lényegét így fogalmazta meg nagyon találóan:

Az a lényeg, hogy fájjon. (…) Annyit adni, annyit tenni, hogy az ember megérezze. Hogy erőfeszítés, hogy kényelmetlen legyen.

Úgy vélem, nemcsak a magyar, de az egész posztmodern világ társadalma ebből a böjti kényelmetlenségből „vizsgázik” most. Ha ugyanis úgy „fáj a böjt”, hogy közben a másik embert küldjük el melegebb éghajlatra, hogy idős és fiatal lelkiismeret-furdalás nélkül egymást szidja, hogy vidéki és fővárosi flegmán egymást minősítgeti, hogy úgynevezett jobboldali és úgynevezett baloldali ugyanazon hírfolyamban „koronás” halált kíván a másiknak,

akkor megbukunk a böjti vizsgán.

Hogyan lehet „átmenni” ezen a vizsgán? Kétezer évvel ezelőtt a világtörténelem legnagyszerűbb alakja már példát mutatott. Ő maga is be volt „zárva”. Ő maga is kilépett az isteni „komfortzónából”. Ő maga is ki volt téve olyan kísértéseknek, mint mi. Leugorhatott volna a jeruzsálemi templom párkányáról? Kényelmes lett volna sértetlenül felállni a nyaktörő mutatvány után, és azonnal felismerték volna isteni mivoltát. Ő azonban a keresztről sem ugrott le. Engedhette volna, hogy az ötezer fős tömeg királlyá tegye? Kényelmes lett volna egyből ekkora népszerűséggel indítani az uralkodást. Ő azonban inkább a töviskoronát választotta. Lehívhatta volna az égi seregeket, miközben kezébe-lábába szögeket vertek? Kényelmes lett volna, és fényes győzelem. Ő azonban nem hibáztatott senkit, nem kívánta a bosszút, a rosszat az ő rosszakaróinak, hanem azt mondta:

Bocsásd meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mint cselekszenek!

Mivégre tehát a sok lemondás, a fájó böjt? Közhely, de igaz, hogy mindennek a lényegét, fontosságát akkor ismerjük fel igazán, amikor annak a valaminek a hiányát érezzük. Nos, most aztán mindnyájan hosszan tudnánk sorolni, mik azok, amiknek léte eddig természetes volt, de most, karanténba zárva hiányzik! De Jézus sem maradt örökké a saját maga által vállalt karanténban, hanem a bezárt sírból kilépve megszerzett mindent, amiben harminchárom év alatt hiányt szenvedett. Mindenhatóságát számtalan csodával bizonyította azóta is, és emberek milliárdjai ismerik el a lelkek királyának. A Getsemáné-kert magányossága helyett az emberiség jelentős része vágyik arra, hogy az ő közösségének tagja legyen.

Tehát bár mi is éppen karanténban vagyunk, a szabályok és az egymás iránt érzett felelősség olyan korlátokat szab nekünk, mint Jézusnak az emberi lét és a sírbolt,

de előbb-utóbb számunkra is elkövetkezik a kiszabadulás ebből a bezártságból.

Ami korábban természetes volt, és most már-már észveszejtő hiányát érezzük, azt a „feltámadás”, a kiszabadulás után

sokkalta jobban fogjuk értékelni!

A nagymama még jobban átölelheti unokáját, nagypapa pedig még izgalmasabb ultipartikat nyomhat le a szomszédaival. A srácok hónapok után ismét összejöhetnek pár pofa sör mellett focimeccset nézni, a csajok pedig ismét elmehetnek megnézni azt a cuki kis ruhát a turkálóban. És teljesen biztos vagyok benne, hogy a templomok is egyre szűkebbnek fognak bizonyulni a hitüket személyesen is megélni vágyó hívek számára.

Az ünnep, a vasárnap, a személyes kapcsolatok, a találkozások, a közösségek talán ismét többet fognak érni, mint a pénz, a profit. Húsvétvasárnap várjuk, reméljük így a mi személyes „feltámadásunkat”!