Borhi az amerikai hírszerzés archívumában kutakodva bukkant számos olyan forrásra, emylek egyértelművé teszik:
Magyarország nem Hitler hűséges csatlósa, hanem a nyugati szövetségesek csúnyán átvert balekja volt.
A béketapogatózások a Bárdossy Lászlót a miniszterelnöki székben váltó Kállay Miklós utasítására már 1942 nyarán, tehát jóval a sztálingrádi vereség és a Don-kanyarban bekövetkezett tragédia előtt megindultak. A magyar vezetés nyilván igyekezett a lehető legkedvezőbb körülmények között kiszállni a háborúból, hogy legalább az 1938 és '41 közötti határrevíziós eredményeket megőrizhessük. A dokumentumok tanúsága szerint azonban '43 őszére Kállayék már a feltétel nélküli megadást is elfogadták volna – csakhogy ekkor már legalább fél éve az orruknál fogva vezették őket. Borhi kutatásaiból ugyanis kiderül: legkésőbb 1943 márciustól a nyugati szövetségesek célja már nem az volt, hogy Magyarország valóban kiugorjon a Tengelyből, esetleg átálljon a másik oldalra.
A tárgyalásokkal elsősorban azt szerették volna elérni, hogy "diszkreditálják a magyar vezetést a németek szemében", így kiprovokálva a megszállást, amely jelentős erőket kötött le a normandiai partraszállás előtt.
Egy '43 március 24-én kelt feljegyzés tökéletesen világosan fogalmaz:
"Őfelsége kormánya már nem fél a német megszállástól, sőt, pozitív fejleménynek tekintené, mivel növelné a német hadsereg feladatait. Ez az előny még nagyobb is lehet, ha a politikai felfordulást akkorra lehet időzíteni, amikor sor kerül a Szövetséges partraszállásra a kontinensen."
Csakhogy ezek a megbeszélések szigorúan titkosak voltak. Ha viszont London és Washington valójában Hitler bizalmát akarta megingatni Horthyban, akkor okkal gondolhatjuk úgy, hogy
egyáltalán nem bánták – ha ugyan nem maguk tettek róla – hogy a tárgyalások jegyzőkönyvei Berlinbe is eljussanak.
A cinikus nagyhatalmi sakktáblán nem csak úgy általában a magyarok, de a magyar zsidók is simán feláldozható parasztok voltak csupán. A brit és amerikai szolgálatok legkésőbb 1942 nyarától nagyjából tudták, mi zajlik a koncentrációs táborokban, és azzal is tisztában voltak, hogy a magyarországi zsidókat is a lehető legrövidebb időn belül ezekbe fogják hurcolni a megszállás után.
Ez azonban annyira hidegen hagyta őket, hogy az amerikai hírszerzés 180 oldalas, hazánkról szóló összefoglaló jelentésében egyetlen szó sem esik az itt élő több mint 800 ezer zsidóról.
Persze e megrázó információk birtokában is tovább mormolgathatjuk az "utolsó csatlós" flagelláns mítoszát, vagy éppen rázhatjuk az öklünket az "áruló, álszent nyugat" felé.
Szívünk joga az önostorozás és az önsajnálat két, mélyen gyökerező magyar hagyománya közül bármelyiket választani – csak, hát ettől legfeljebb egy országnyi múltfeldolgozási terápiás csoport lehetünk, de a jelen kihívásait tisztábban látó nemzet aligha.
A helyzet ugyanis az, hogy ma is háború van. A nyugati szövetségi rendszer hadban áll Oroszországgal. A küzdelem Ukrajnában valódi – bár egy ideje Istennek hála nagyjából csendes – frontvonalakon, világszerte pedig a titkosszolgálati, az információs és a gazdasági szférában zajlik. Mi pedig – sokadszor hozva a legendás magyar mázli-faktort – most is a törésvonalon helyezkedünk el. És még véletlenül sem semleges pozícióban. Magyarország az NATO és az Európai Unió, vagyis az egyik kvázi-hadviselő fél szerves része, a másik hadviselő féllel szembeni hadműveletek – elítélő határozatok, pénzügyi támadások, politikai, diplomáciai és gazdasági szankciók – támogatója és végrehajtója. Lehet álmodni semlegességről, a józan érdekek mentén minden irányba ápolt jó viszonyról - csakhogy háborúk idején ilyet a nagyok nem tűrnek meg a kisebbeknek. Egyik oldalról sem.
Amit ma a NATO és a nyugati szövetségi rendszer vár tőlünk, az nagyjából ugyanaz, amit a németek követeltek a világháborúban: feltétlen hűség. Moszkva pedig ugyanazt szeretné, amit a nyugati szövetségesek: gyengíteni, megosztani, lekötni az ellenséget, és ehhez felhasználni minket.
A különbség pusztán annyi, hogy az oroszoknak a 75 évvel ezelőtti brit és amerikai vezetéstől eltérően most az az érdekük, hogy Magyarország maradjon belül az ellenséges táboron, ám azon belül folyamatosan újabb és újabb ágakat dobáljon a küllők közé. Ha ez a hozzáállás és a velük ápolt tüntetően jó viszony bizalmatlanságot ébreszt szövetségeseinkben, nekik az se gond. Minél bizonytalanabb, minél gyanakvóbb sajátjaival szemben is az ellenfél, annál jobb.
És, ha a vége az lesz, hogy perifériára szorulunk A NATO-ban és az EU-ban, netán ki is hajítanak minket – Moszkvában éppen úgy fogják sajnálkozva széttárni a kezüket, mint hetvenöt esztendeje Londonban és Washingtonban.
A geopolitikai játszmákat ma is gondosan becsomagolják szép, csillogó ideológiai ezüstpapírba, de valójában az esetek nagy részében a harcban magasra tartott lobogóként lengetett jelszavak – az európai értékektől a keresztény civilizáció védelméig, a humanista befogadástól a migráció elleni kereszteshadjáratig – csupán a hatalmi érdekeket éppen, hogy takaró fügefalevelek. Lehet ezért haragudni a csúnya, önző nagyhatalmakra, és nyalogatni saját kisnemzeti sebeinket, átkozva azokat, akik mindig átvernek és kihasználnak minket. Morálisan még igazunk is lenne. Csakhogy a történelmet ritkán formálják erkölcsi kérdések.
Akik pedig tudomásul véve ezt a könyörtelen igazságot, Amerikában, Nyugat-Európában, vagy Oroszországban és Kínában a nyers hatalmi érdek mentén politizálnak, azok nem teszek mást, mint a munkájukat végzik a hazájuk érdekében. Ideje lenne hozzálátni dolgozni nekünk is.