Richard Falk zsidó származású nemzetközi jogász. A Yale-en, valamint a Harvardon tanult. Jelenleg a Princeton Egyetem professor emeritusa. A 88 éves Falk neve akkor vált a közvélemény számára is ismertté, amikor az ENSZ különleges jelentéstevőjeként kivizsgálta, hogy Izrael milyen mértékben és mennyire gyakran sérti meg a nemzetközi szerződéseket a palesztinok emberi jogaival kapcsolatban. Vele beszélgettünk.
Falk úr, Ön hat évig az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának különleges jelentéstevője volt az „1967 óta elfoglalt palesztin területeken az emberi jogok helyzetéről” nevű témában. Mennyire normális az, hogy Izrael, egy ENSZ-tagállam ellenezte az Ön kinevezését? Mi a cél az ilyen kinevezéseknél? Az ENSZ-nek valóban független szakértőkre van szüksége, vagy olyanokra, akik az egyik és másik fél számára is külön-külön megfelelnek?
Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának különleges előadói két kategóriába sorolhatók: a legtöbb esetben olyan tematikus kérdéseket kezelnek, mint a kínzás, a vallási szabadság és az őslakos népek jogai; néhány foglalkozik országos problémákkal, köztük Iránnal, Észak-Koreával és a megszállt palesztin területekkel. A különleges előadók kinevezése után az Emberi Jogi Tanács elnöke jóváhagyja a 49 tagállam konszenzusos szavazását három évre, amely általában három évre megújítható. A pozíció nem jár fizetéssel, és a jelentéstevők nem nemzetközi köztisztviselők, ami függetlenséget biztosít számukra, és bizonyos mértékig a politikai nyomástól is függetlenek. Ezeket a személyeket csak akkor lehet elutasítani, ha meghaladja őket a megbízás.
A különleges jelentéstevők feladata az, hogy biztosítsanak független és megbízható információkat, különösen az ellentmondásos kérdéseket illetően. A jelentéseket minden évben elkészítik a genfi Emberi Jogi Tanácsnak és az ENSZ Közgyűlés harmadik bizottságának. Az fontos elvárás, hogy a jelentéstevő objektív legyen, és a vitatott kérdések mindkét oldalát jelenítse meg.
A különleges jelentéstevőként betöltött szerepem a megszállt palesztin területekkel kapcsolatban kezdettől fogva élesen vitatott volt. Izrael kifogásolta azt az elképzelést, hogy a megszállt palesztin területeknek legyen különleges jelentéstevőjük, és mindent megtett annak érdekében, hogy ha már vannak ilyen személyek, akkor valaki olyat nevezzenek ki, aki a tényeket a propagandájukkal összhangban jelenítené meg. Megállapítottam, hogy az izraeli megszállás annyira egyértelműen és rettenetesen megsértette a harmincadik Genfi Egyezmény szabályait és elveit, hogy a jelentésem következetesen kritizálta Izrael viselkedését, különös tekintettel az illegális telepeknek a megszállt palesztin területekre való kiterjesztését. Ezen kívül tekintetében a kollektív büntetés kiszabása és a túlzott erő alkalmazása a biztonság fenntartása érdekében is megsértette az egyezményt.
Általánosságban elmondható, hogy Izrael és fő szövetségesei nem vitatták jelentéseim tartalmát, de panaszukat az állítólagos elfogultságom és a hitelesség hiánya miatt megtették. Az erőfeszítés az volt, hogy a hírvivőt sebezzük, és ne az üzenetet nézzük.
Végül, akkor csak kinevezték, és elvégezte a munkáját. Milyen következményei vannak az ilyen jelentéseknek? Amellett, hogy esetleg kényszeríti a nemzetközi szerződések megsértőit az önmegtartóztatásra? Izrael esetében is van ilyen hatása?
Nehéz megítélni ezen jelentések pontos hatásait. Izrael elutasítja az ENSZ égisze alatt folytatott vizsgálatok érvényességét, és elfogultságot jelent, valamint szuverén hatáskört követel. Az ENSZ-tagsággal szemben támasztott kötelezettségei ellenére is megtagadja, hogy együttműködjön a jelentésevőkkel és a legtöbb ENSZ-tevékenységet is elutasítja. Ugyanakkor Izrael érzékeny az ilyen jelentéseknek a világ közvéleményére gyakorolt hatására, és főként a cionista lobbira támaszkodik. A civil szervezetek, az UN Watch és a NGO Monitor arra törekednek, és mindent megtesznek, hogy a jelentések helyett leginkább a szerzők hitelességét kérdőjelezzék meg.
A jelentések két széles hatással bírnak. Először is, az értékelések befolyásolják a palesztin jogokkal és az izraeli bajokkal kapcsolatos kérdéseket az ENSZ-ben, néhány fontos kormányban, egyes civil szervezetekben és különösen a nem nyugati médiában. Emlékszem, hogy találkoztam Brazília külügyminiszterével, aki elmondta, hogy minisztériuma támaszkodott ezekre az jelentésekre, hogy megértsék az megszállt palesztin területek helyzetét.
A jelentések második hatása az, hogy legitimitást adjon a palesztinok melletti erőszakmentes civil kezdeményezéseknek az egész világon. A legjelentősebb ilyen kezdeményezés a BDS-kampány (Izrael bojkottja). Vannak más kezdeményezések is. Például olyan, amikor megszakítják külföldi egyetemi intézmények az együttműködést izraeli intézményekkel. Izrael tudatában van annak, hogy az ilyen globális szolidaritási erőfeszítések a fő okai voltak az apartheid rendszer Dél-Afrikában való összeomlásának, és úgy tűnik, hogy ezt a legitimációs háborút nagyon fontosnak tartják, mivel nagyobb veszélyt jelentenek, mint a palesztinok fegyveres ellenállása.
Izraelt különösen befolyásolta az a vélemény, hogy a palesztin nép egészének ellenőrzési formája igazából apartheid, amely a Nemzetközi Büntetőbíróságot szabályozó Római Statútum szerint az emberiség elleni bűncselekmények egyik típusa, amint azt a 7. cikkből kiolvashatjuk. Izrael apartheid államként történő elismerése az ENSZ 2017-es jelentésének fő következtetése volt, amelynek én voltam az egyik társszerzője az ENSZ nyugat-ázsiai gazdasági és szociális bizottságának (ESCWA) égisze alatt.
Összességében úgy vélem, hogy arra a következtetésre juthatunk, hogy ezek a jelentések fontosak, bár nem változtatják meg az izraeli viselkedést, hogy politikáikat és gyakorlatukat a nemzetközi joggal összhangban alakítsák ki. Fontosságuk az információs küzdelemben és a közvélemény szemének felnyitásában van, amely gyakran lágy erőt jelent, és ez végső soron a második világháború óta kialakult konfliktusok politikai kimenetelének kialakításában fontosabb, mint a tiszta, kemény erő használata.
Mi a helyzet a bebörtönzött palesztinokkal? A kihallgatások és más börtönfeltételek összhangban vannak-e a nemzetközi, vagy akár az izraeli joggal?
Az izraeli gyakorlatot a börtönbüntetéssel kapcsolatban folyamatosan kritikák érik, különös tekintettel a gyermekek kezelésére, a közigazgatási fogva tartásra, a kínzásra és az egészségtelen körülményekre. Különös figyelmet szenteltek az éjszakai letartóztatások izraeli gyakorlatának, a gyermekeiket otthonukból szüleik jelenlétében való elhurcolásnak, amiket gyakran erőszak is kísér, és így rémisztő, hosszan tartó hatással vannak a gyermekekre. A gyerekek súlyos börtönbüntetésben részesülnek a hosszan tartó izraeli megszállással szembeni szimbolikus ellenállás kisebb cselekményeiért, beleértve azt, amikor a katonákra távolról köveket dobálnak. Ezek csak ritkán okoznak egyébként sérüléseket. A gázai palesztin gyermekekről megbízható tanulmányok vannak, amelyek súlyos demoralizációt tártak fel, sok esetben még magának az életnek az akarata elveszik náluk. Ezáltal a serdülők és a fiatal felnőttek öngyilkossági rátája is emelkedett. A nemzetközi normák másik megsértése az, hogy az elfoglalt Palesztinán kívüli börtönökbe viszik a letartóztatottakat, mégpedig Izraelbe. Ez megfosztja a fogvatartottakat a családi látogatásoktól, és hosszabb időn át kegyetlen módon elkülöníti a foglyokat tőlük.
Az izraeli börtönökben gyakran hosszú éhségsztrájkok voltak, amivel a fogvatartás körülményei ellen tiltakoztak. Izrael a nemzetközi orvosi etikával ellentétben megpróbálta az éhségsztrájkolókat erőszakkal táplálni, hogy ilyen módon ne haljanak meg, és ezáltal ne tüntessék fel kedvezőtlenül Izraelt a közvélemény előtt.
Számos közzétett börtönnapló áll rendelkezésre, amelyek az emberi jogokkal való visszaélést mutatják be.
Korábban is említette a nemzetközi szerződések megsértését az izraeli és palesztin viszonyban. Mi a véleménye az új helyzetről Jeruzsálemmel kapcsolatban?
Feltételezem, hogy itt Donald Trump 2017-es kezdeményezésére gondol, hogy az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezzék át. Ez a lépés az eddig mélyen megtartott nemzetközi konszenzust sérti. Az ENSZ álláspontja szerint Jeruzsálem az 1967-es háború óta a nemzetközi jog szerint „megszállt területnek” minősül, és ezért jogellenes a státusz megváltoztatása olyan módon, amely megzavarja annak társadalmi jellegét és státuszát. A javasolt nagykövetségi áthelyezést érvénytelennek ítélték, és az ENSZ-közgyűlés többségi szavazásával elutasította a határozatot. Jeruzsálem jövője olyan kérdés, amelyre a globális konszenzus szerint csak a két fél közötti tárgyalásos megállapodással lehet megoldást találni, amelyre jelenleg nincs kilátás. Az Egyesült Államok megsértette a Közgyűlést, és 2018. május 14-én hivatalosan is átköltözött a nagykövetség Jeruzsálembe. A nemzetközi jog és a diplomácia szempontjából Jeruzsálem státusza továbbra is megoldatlan.
Izrael ezt a konszenzust közvetlenül az 1967-es háború után borította fel. Jeruzsálemet egyoldalúan elcsatolta, kiterjesztve a területét a városra és még jelentős mértékű palesztin területet is elfoglalt. Kijelentette, hogy egy oszthatatlan Jeruzsálem lesz Izrael örök fővárosa. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a 478. sz. határozatával elítélte ezt a lépést. 14-0 arányban, az USA tartózkodásával, 1980. augusztus 20-án. A nagykövetség elköltöztetéséhez hasonlóan ez az izraeli kezdeményezés is megsértette a háborús cselekményeket szabályozó egyezményt, ami feltétel nélkül tiltja, hogy egy állam fegyveres erővel szerezzen meg területeket. Ezek a cselekmények a jogi vonatkozáson túl olyan politikai feltételrendszert hoznak létre, amelyek nehezen megfordíthatók.
A jövőre gondolva nem lesz valódi béke, amíg a palesztinok Jeruzsálemre vonatkozó igényeit el nem fogadják, amelyek nem csak az iszlám, hanem a kereszténység szélesebb körű követeléseit és aggályait is tükrözik. Jeruzsálem jövője egy tesztesemény, hogy a palesztin önrendelkezés joga valaha is valósággá válik, vagy az örökre frusztrált izraeli expanziót továbbra is erősít-e az Egyesült Államoktól kapott geopolitikai támogatás? Ezt a támogatást Trump olyan magasságokba emelte, hogy még az Izraelt hagyományosan támogató kormányok – amelyek az Egyesült Államok szövetségesei – is elutasítják.
Életrajzából tudjuk, hogy Ön zsidó származású. Etnikailag és/vagy vallási alapon tartja magát zsidónak? Vagy egyik módon sem? Akárhogy is, de antiszemitának nevezték, mert kritizálta Izraelt. A zsidó közösség az USA-ban főként cionista, vagy van esetleg olyan része a zsidó közösségnek, amely elismeri Palesztina jogát, hogy egy független, önálló államot hozzon létre?
Igen, én zsidó vagyok, de nem kulturálisan vagy vallási szempontból. Ezzel azt értem, hogy New Yorkban nőttem fel egy világi és asszimilációs légkörben, ahol fontos volt az „amerikai” és „emberi”, nem pedig az etnikai vagy vallási identitás hangsúlyozása. A szüleim a szekularizmus szélsőséges képviselői voltak, és ez egy olyan reakciót váltott ki belőlem, hogy az összehasonlító vallástudomány iránt erős és hosszan tartó lett az érdeklődésem. Saját identitásom szerint elsősorban „embernek” tartom magam, és más jelzőket, köztük az állampolgárságot csak másodlagosnak tartom.
Az oka annak, hogy a militáns cionista civil szervezetek és azok követői antiszemitának neveztek az, hogy támogatom a palesztin nép nemzeti küzdelmét a jogaikért, és az ENSZ tevékenységével összefüggésben Izraelt „apartheid államnak” neveztem. Ez a leírás tudományos tanulmányokon alapul. Nem csak a megszállás alatt élő palesztinokra vonatkozik az apartheid, hanem a teljes palesztin népre. Az apartheid pedig bűncselekménynek minősül a nemzetközi büntetőjogban meghatározottak szerint. Sajnálatos és ártalmas a zsidók számára, hogy a cionisták kiterjesztik az antiszemitizmus jelentését a zsidók gyűlöletétől Izrael kritikájára. Véleményem szerint csak abban az esetben lesz elérhető és fenntartható a béke, ha Izrael szétszedi a palesztinok felett az apartheid szerkezetét. Ez mind a zsidók, mind pedig az arabok számára megnyugtató lesz.
A közvélemény-kutatások szerint az amerikai zsidók több mint 85 százaléka cionistának tartja magát, és támogatja, hogy Izrael zsidó állam maradjon. A zsidók egyre növekvő kisebbsége azonban kritikával bír az izraeli vezetéssel szemben, és még nagyobb számban gondolják úgy, hogy az Egyesült Államok kormányának kiegyensúlyozott kapcsolatra kell törekednie Izraellel és Palesztinával. Ez utóbbi zsidó nézőpontot általában a „liberális cionizmus” néven azonosítják, amely a kétállami megoldást részesíti előnyben. Az amerikai belpolitikában ez a felosztás nyilvánvalóan és egyértelműen megjelenik. Az AIPAC feltétel nélkül Izrael-barát, és ritka kivételekkel tartózkodik az izraeli bűncselekmények kritikájától. Bünteti azokat, akik – így engem is – kritizálják Izrael politikáját. A J-Street egy kisebb lobbi szervezet, amely a liberális cionizmust képviseli, amely kritikus az egyes izraeli politikákkal szemben, miközben elismerten Izrael-barát, de támogatja a kétállami megoldást.
Az én álláspontom kritikus a cionizmus minden formájával szemben. Úgy hiszem, hogy a cionista projekt sikertelenségének oka, hogy a zsidó államot egy nem zsidó társadalomra akarták építeni. Fontos megjegyezni, hogy a Balfour-nyilatkozat (1917) idején a zsidó népesség kevesebb, mint 8 százalékot tett ki, és 1947-ben, amikor az ENSZ Közgyűlése ajánlotta, hogy Palesztinát osszák fel, a zsidó népesség körülbelül 30% volt. Ez azt jelenti, hogy a kezdetektől fogva figyelmen kívül hagyták az arab lakosság elidegeníthetetlen önrendelkezési jogát, és lényegében egy gyarmati elrendezést támogattak, amelyet erőszakkal építettek ki.
Egyetértek azzal, hogy most már a zsidó lakosságot be kell vonni minden jövőbeli békeszerződésbe, de komoly kétségeim vannak, hogy ez két különálló szuverén állam keretein belül működhet-e? Izrael az elmúlt évek szándékos cselekedetei révén gyakorlatilag lehetetlenné tette ezt az eredményt. A több mint 600 000 zsidó telepes behatolását a megszállt Palesztinába nem lehet erőszak nélkül visszafordítani. E tekintetben az egyetlen fenntartható béke egy demokratikus világi állam lenne, amely mindenki számára védi az emberi jogokat. Az etnikai vagy vallási államok fogalmilag elnyomják a kisebbségi jogokat, és így összeegyeztethetetlenek az emberi jogok modern elkötelezettségével, amint azt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában eredetileg megállapították.
Ilyen egyállamú megoldást nem támogat a liberális cionizmus, mivel azt jelentené, hogy elhagyják a „zsidó állam” alapgondolatát, mint a zsidó nép szentélyét. Úgy vélem, hogy a zsidók és mások jobban élnének egy olyan világi környezetben, amely az emberi jogokat mindenki számára biztosítja. Igaz, hogy az etnikai állam kiemelten védheti az általa kedvelt etnikumot, de valószínűleg ellenségeskedést szít a többi nemzetiség között, és idővel valószínűleg külső nyomást fog generálni. Az összes közösség számára a kihívás az, hogy az egyenlőség alapján humán módon együtt éljünk.
Tehát egy egységes, emberi jogok tiszteletén alapuló szekuláris állam híve. A békepártiak nagy része azonban a kétállami megoldás híve. Ön szerint a közeljövőben van esély arra, hogy Izraelben és Palesztinában végre béke legyen, és két különálló, önálló állam jöjjön létre?
Korábban azon a véleményen voltam, hogy a felek feladata annak eldöntése, hogy hogyan lehet összeegyeztetni Palesztinában az önrendelkezésre vonatkozó átfedő igényeiket. Azt hittem, hogy a palesztinok túl sokáig szenvedtek a külső politikai szereplőktől, akik a palesztinok jövőjét akarták alakítani. Az 1917-es Balfour-nyilatkozat és az 1947-es ENSZ-felosztás egyaránt a nemzetközi szereplők beavatkozásai voltak ahhoz, hogy hogyan lehet megoldani a palesztin konfliktust. Úgy érezem, eljött az idő, hogy hagyjuk, hogy a két nép dolgozzon ki saját megoldást. Visszatekintve, az álláspontom problémái a következők voltak: először is nem volt világos, hogy a palesztin nép jogszerűen és megfelelően képviseltetett-e nemzetközi helyszíneken, különösen Jasszer Arafat halála után. Ez felvetette azt a kérdést, hogy még mindig nem tudjuk, hogy ki beszélhet hitelesen a palesztin nép nevében. Másodszor, az Egyesült Államok, mint a diplomáciai keretrendszer vezetője, partizán harmadik félként a fenntartható békét egy ilyen hibás folyamatra támaszkodva nem tudja letárgyalni.
Az elmúlt években egy demokratikus állami álláspontra váltottam. Izrael számos cselekedetével, beleértve a települések bővítését, a fal építését, a biztonsági övezetek létrehozását - gyakorlatilag lehetetlenné tette egy független, egyenlő, szuverén palesztin állam létrehozását. Továbbá Izrael vezetése és közvéleménye diadalmasnak érzi magát, különösen a Fehér Házban lévő Trump támogatásával, és már nem érzi a politikai kompromisszum szükségességét, és úgy tűnik, lépésről lépésre halad a saját apartheid változata alapján.
Igaz, hogy az ENSZ és a nemzetközi közösség továbbra is a kétállami megoldást erőlteti az egyetlen életképes elképzelésként, ha a béke a cél. Miért, mikor annyira nyilvánvalóan zsákutca? A kétállami megközelítés elhagyása elismeri az ENSZ és a nemzetközi diplomácia kudarcát. Ezen túlmenően a kétállami gondolkodás tartóssága a cionizmusnak a béke nemzetközi megközelítésére gyakorolt hatásából ered. Egy demokratikus és világi állam szükségessé tenné egy zsidó állam céljának feladását, amely visszavonulást igényel a zsidó haza eredeti Balfour-ígéretéhez, és egy nagy cionista leépítést igényel. Véleményem szerint az ilyen visszavonulás elkerülhetetlen, ha valaha is létrejön egy politikai megállapodás Palesztinával a két nép alapvető egyenlősége alapján, és megteremti a fenntartható béke feltételeit.
A kétségbeesés hangulatának oka nyilvánvaló. Ami kívánatosnak tűnik, politikailag elérhetetlen, míg, ami elérhető, az elfogadhatatlan. Ilyen körülmények között a hamis tudat virágzik. A kétségbeesés hangulatának leküzdéséhez nem kellene az ENSZ-re vagy az Egyesült Államokra nézni. Legjobb reményünk az igazságos béke érdekében mindkét nép számára a civil társadalom nyomásának erősítése olyan mértékben, hogy az izraeli vezetőket és a zsidó diaszpórát ösztönözze, és utána az izraeli nép újratervezze saját érdekeit úgy, hogy beillesszék az alapvető palesztin jogokat is.