A Joy a tökéletes film, ha a karácsonyi bejglimaratonok és/vagy az újév-indító macskajaj után akár családdal, akár randi céljából szerethető és vicces filmre akarna beülni - amely ebből a két szempontból még tartalmas is. Más szempontból már (sokkal) kevésbé, cserébe annyira leköt és olyan szórakoztató, hogy a mélységek hiányát bármiféle tudatos nagyvonalúság nélkül is simán elnézzük neki. Ebből ugyanis csak pont annyi van benne, amennyi kell. És nem is akarja magáról azt állítani, hogy valami óriási, eddig ismeretlen életigazság feltárása és ábrázolása lett volna az első számú célkitűzése. Legalábbis merem remélni.
Adott ugyanis az ismert történet, miszerint egy nő különböző nehézségek ellenére véghezviszi az álmait. Na bumm. Még spoilerezni is lehetetlen lenne, hiszen ez már a szinopszisban benne van, nem mellesleg pedig többé-kevésbé életrajzi film, de legalábbis életrajzi ihletésű: a főszereplő (kedvenc Jennifer Lawrence-ünk) Joy Mangano-t mintázza, aki feltalált egy király felmosót, és aztán hatalmas bizniszt épített.
És valószínűleg akkor sem okozok senkinek túl nagy meglepetést, ha azt mondom: a dramaturgiai ív olyan, mintha most a pincér helyett a stúdiónak/rendezőnek/forgatókönyvírónak mondtuk volna: “Csak a szokásost!”, ő pedig vérbeli vendéglátósként a kérésünknek megfelelően járt volna el. Így aztán pont akkor jön(nek) a nagy pofon(ok), kudarc(ok), amikor minden hasonló témájú filmben, és pont az történik, mint minden hasonló témájú filmben: hősünk - jelen esetben hősnőnk - elhasal, de feláll, nem adja fel, és végül övé lesz az amerikai álom. Még szép.
Minden bizonnyal elég disszonáns érzést keltene, ha Jennifer Lawrence-t valami törékeny oldalbordaszerepben látnánk Az éhezők viadala, a Napos oldal, az X-Men-filmek vagy az Amerikai botrány után. De nem kell aggódni. Egy jelenet erejéig még lövöldözik is.
De most elvált, kétgyerekes nőt alakít, akinek a volt férje hülyeségétől kezdve az apja infantilitásán keresztül az anyja mentális problémáiig minden a nyakába van szakadva - de teher alatt nő a pálma, ahogy ezt ez a sztori is bizonyítja. Joy ugyanis a gyerekkori álmaihoz és képességeihez - elég sokára - visszatalálva elszántan küzd a céljáért, és sok nehézségen felülemelkedve végül el is éri azt. Illetve sokkal többet elér, mint azt eleinte gondoltam volna.
Jelzáloggal, perspektíva-nélküliséggel és túl sok szereppel (a két gyerekén kívül gyakorlatilag az egész családjának anyja, támasza, barátja-barátnője, lelki szemetesládája és ezermestere) megterhelt életében, miután ezt a helyzetet és ennek tarthatatlanságát felismerte, egyszer csak beüt neki az isteni szikra.
És feltalál egy… felmosót. De nem akármilyen felmosót, olyan felmosót, amelynek nincsen párja a földkerekségen sem nedvszívóképesség, sem higénia tekintetében, de ergonómiai és dizájn-szempontból sem.
A találmány mibenlétének banalitását is felvállalja a sztori, de valójában lehet-e banális egy olyan háztartási eszköz, amellyel közvetve ugyan, a “feltaláló” dollármilliárdos üzletasszony lesz? Ha lehet, akkor azért, ha nem, akkor azért furmányos a helyzet. Hiszen mindenképpen az sül ki belőle, hogy a társadalom és az önmegvalósítás szintjén pillanatnyilag bárhol álló ember bármennyire profán vagy lenézett dologgal (ha ennek van egyáltalán jelentősége, ugyebár), szívóssággal és kitartással képes kiteljesíteni az életét. Legalábbis az amerikai álom nagykönyvében megírtak szerint.
De ha csak ennyit tudna a film, egyáltalán nem tudnám jó szívvel ajánlani egy kellemes mozizásra. Ott van viszont a humora, ami a legnagyobb erőssége. A szellemesség, amellyel operál egyedi, sajátos, értem ezalatt, hogy a helyzet- meg jellemkomikumokban egyáltalán nem a típuskarakterekkel és “szokásos” poénokkal - hogy az előbbi példámnál maradjunk - dobálózik; képes meglepni, mégis következetesen ábrázolja az önmagukban is vicces figurákat. Emiatt meg végig vicces lesz.
És ha már hatalmas, csodálatos karriert építő főhősnővel van dolgunk, talán az sem túlságosan meglepő, hogy a filmben bizony nincs se szőke, se barna, se fogatlan, se Colgate reklám-modell, se kopasz, se dúshajú, se túlsúlyos, se cingár, szóval semmilyen herceg. Csak egy - időnként meglehetősen seggfej módon viselkedő - apa (őt alakítja De Niro), egy exférj, aki hősnőnk legjobb üzleti tanácsadója és barátja lesz, és egy kisfiú - hősnőnk kisfia. Akit viszont az egész filmben, ha nem tévedek, egyetlen egyszer látunk pár képkocka erejéig, ráadásul a történet legelején.
És a Bradley Cooper által alakított Neil, a filmbeli teleshop vezetője, aki segít Joy-nak a felmosóbiznisz elindításában. Pardon. Egy francokat segít! Még cserben is hagyja hősnőnket, aki aztán megint csak saját maga tapossa ki az utat a céljai felé. Joy legnagyobb támogatói a nagyanyja és a barátnője, és a gyerekei közül kizárólag a kislánya kap némi figyelmet a történetben. Csodálkoztam is rajta végig: mintha lett volna egy kisfiú is, ő hova tűnt, miért nem kap jóéjtpuszit, se estimesét, és őt miért nem tanítgatja semmire az anyukája? (Persze lehet, hogy utóbbihoz még túl kicsi, de ez sem derül ki teljesen abból a pár képkockából. A jóéjtpuszihoz mindenesetre valószínűleg nem lehet egy gyerek túl kicsi. Na mindegy.)
Ha viszont így még nem rögzülne eléggé a nézőben az üzenet, hogy egy erős nőnek nincs szüksége férfira semmilyen minőségben, a biztonság kedvéért abban a részben, amelyben a felnőtt Joy visszatalál gyermeki önmagához, újra bevágják a kislánykorában játszódó jelenetet, amikoris barátnőjével papírból készült alkotásait nézegetik, és feljön a herceg-kérdés, de Joy azt mondja az egyik origami-állatával játszva, hogy a papíprfigurának varázsereje van - ami a jelenetben azt implikálja: nincs szükség hercegre, mert amire szükség van, az egy varázserővel rendelkező eszköz, és azt meg ő megcsinálja saját magának.
Az egész témához viszont hozzá kell tenni: nagyon hálás tudok lenni, ha egy (főleg hollywoodi) film bevállalja, hogy kihagyja a szerelmi szálat. És az is előfordulhat, hogy igazságtalan vagyok, hiszen az exférj segít neki üzleti tanácsokkal, a papája pedig végső soron melléáll a kezdőtőke megszerzéséről folyó családi diskurzusban (miután hősnőnk erre nyomatékosan megkéri). Aztán az is lehet, hogy Joy nem egy szerelmes alkat, és/vagy aszexuális. Ennek ellenére vagy ezzel együtt a fent említett utalásokat sem hagynám figyelmen kívül.
Summa summarum: ajánlom a filmet start-uppereknek, krízishelyzettel küzdőknek, azoknak, akik az új év megünneplésének örömében szélsőségesen dehidratálták a szervezetüket, és olyan programot keresnek, ami leköti és szórakoztatja őket, hogy minél gyorsabban elteljen a másnap. És persze Jennifer Lawrence-fanoknak, de ők valószínűleg ígyis-úgyis beülnek rá. Nem fognak csalódni.
A mozi december 31-én debütál magyarhonban.