A nagyböjti visszahúzódás kezdőnapja ez, amely majdan a Húsvét misztériumával tetőzik be. A böjt léte, valósága éppen a kereszténység legjelentősebb ünnepe előtt – és annak befogadására felkészítendő – már eleve felhívja a figyelmet erre, a két szélsőség, a szenvedés és az égi üdv, a mélység és a magasság kettősségének találkozására, valóban feszültségteli összerobbanására.
Általános emberi hozzáállás – akár lett légyen ez így mindig, akár legyen a konzumkultúra egy jelentős újkori szüleménye – hogy a mélység, az emberi értelemben vett "rossz”, betegség, halál, bukás, gyengeség, kiszolgáltatottság elől folyton el akarunk menekülni, tapasztalataink szerint azonban mégsem tudunk, s ettől aztán még inkább szenvedünk. Már nem csak a rossztól magától, de a meneküléstől is. Ki ne akarna boldog lenni? Ki ne akarna vidám lenni, mosolyogni?... És magunkban feltesszük a kérdést: „Miért nem lehet?” A választ nem tudjuk, de tagadhatatlanul tapasztaljuk, hogy a világ ilyen, kettős.
Valójában minden ilyen szenvedés egy-egy dobbantó, amelyről magasabbra lehet ugrani. Ahogy Weöres írja: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.” Olyan ez, mint a leromlott épületek egy városban. Ha használhatatlanná válnak, lebontják őket, de ez mindig együtt jár egy újratervezéssel is. Egy újjáteremtéssel, emberi léptékünkben utánozva a Nagy Alkotót. Itt mind felfelé, egy szebb épület, egy jobb élet irányába, mind lefelé, egy még használhatatlanabb, csúnyább épület, egy még haszontalanabb és boldogtalanabb élet irányába elindulhatunk. Az új alkotás során a romokon egy új életet vajúdunk ki magunkból, és rajtunk múlik, hogy ebben a folyamatban milyen mintákat veszünk segítségül, alapul.
Így a halált, amit (többek között) jelképez a kereszt, egy új lehetőségkent élhetjük meg, ha valóban hiszünk Krisztus bizonyságtételében, feltámadásában. Egy löketként a változásra, az új ember felépítésére, az új életre. Többek között erről szól ez a nap, a nagy lehetőségről, lehetőségekről. Mert nem csak a nagy halál létezik, de jócskán tele van építve életünk ösvénye kisebb-nagyobb akadályokkal, buktatókkal, amelyeket akárhogy is akarunk, tapasztalat szerint nem minden esetben tudunk kikerülni. És talán jobb is, ha utunkat nem ezektől a kis és nagy haláloktól menekülve járjuk, hanem emelt fejjel az új élet felé szegezve homlokunk, várva, hogy csak kerüljön rá a kereszt, hisz azt mi sem kerülhetjük el, és bízva, hittel a krisztusi megváltásban, és isten üdvtervében, melyet számunkra írt járjuk földi zarándokutunkat. És írt, hisz ahogy János írta evangéliumában: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk.” (Jn 3,1)
Ezért ma kifejezetten aktuális a tanács: ne azt képzeljük el, hogy mit tennénk, ha ez lenne az utolsó napunk itt, a földön, hanem inkább ma gondoljunk arra (előreszegezett homlokkal), mit tennénk, ha meghalnánk, és visszaküldetnénk a túloldalról személyes küldetésünkkel. És a saját küldetését csak az adott személy, egyedül ő maga tudja beteljesíteni, megvalósítani itt, e világon. Épp így a magyarságnak szánt üdvtervet is csak mi, magyarok tudjuk beteljesíteni. „Ha minket elfú az idők zivatarja: Nem lesz az istennek soha több magyarja.”
Így emeljük fel homlokunk, amin ma este fénylik, fénylik a hamuszín kereszt és ahogy a mise véget ér, úgy induljunk neki a húsvéti misztériumra felkészítő nagyböjti időszaknak: „Ite, missa est!” Menjünk, küldetésünk van!