2004. december 5-én este kaptam egy sms-t: „Magyarország élt 894-2004”. Ez így nyilván még túlzásnak is erős volt, de az sajnos igaznak bizonyult, hogy az az ország, amelyet addig ismertünk, tizenöt évvel ezelőtt sírba szállt. És azóta egy sokkal rosszabb épült a helyén.
Utólag mindig bölcsebbek vagyunk. Utólag ma már könnyen kimondható a verdikt: Trianon negyven évnyi agyonhallgatása és plusz másfél évtizednyi összevisszamaszatolása után életveszélyes hazárdjáték volt az Isten adta népre bízni, hogy eldöntse, visszaadja-e az elszakított magyarságnak az állampolgárságot. Akkor azonban sokak számára tűnt úgy – köztük számomra is – hogy ha a teljes magyar politikai elit az SZDSZ-től a Fideszig (bizony, a Fideszig, amelynek részéről nem más, mint a napjainkra az Országház igazmagyar sámánjává emelkedett Kövér László nevezte „időszerűtlennek” a felvetést) még napirendre venni sem hajlandó ezt a kérdést, akkor nincs más út, mint a referendum. Tavaszi esőben, nyári kánikulában gyűjtöttük az aláírásokat, és közben azzal biztattuk egymást (meg leginkább persze önmagunkat), hogy „úgy sem merik megtenni, hogy nem állnak mellé”. Na jó, a szocik, meg a Szadesz nem biztos, de ők is legfeljebb hallgatni fognak. Olyan nincs, hogy egy magyar párt erre nemet mondjon.”
Hát, lett.
A határon túli magyarok sorsa felett érzett őszinte aggodalom mentéje már ekkor is erősen lógott volna a balliberális politikusokon, de ha akkor akár csak egy vállrándítással elintézik az ügyet, ha csak annyit mondanak a kettős állampolgárságra, hogy nekünk nyolc, de felőlünk, jöhet, ha megszavazzátok – akkor ma egy másik országban élnénk, egy másik nemzet lennénk.
Ennek persze voltak már előzményei, két esztendővel korábban saját büszke bevallása szerint az ő javaslatára paráztatott „23 millió román” beözönlésével az MSZP. De az a huhogás gyenge Scooby-Doo epizód volt ahhoz a darabolós horrorhoz képest, ami ekkor szabadult rá az országra.
Az ötvenes évek sztálinista propagandája óta először szegezték neki magyar emberek millióinak a kérdést: „vagy te, vagy ők!”. Ha azoknak jobb lesz, nekünk biztosan rosszabb – harsogta a hatalom az uszítás örök érvényű nulla összegű képletét. Nyugdíjuk, állásuk, sőt, „álmaik” elvesztésével riogatták azt a szerencsétlen társadalmat, amely jelentős részben éppen nekik köszönhette nyomorúságos nyugdíját, bizonytalan, rosszul fizető állását, füstbe ment álmait. De mindez a faék-politológia közkeletű állításával szemben nem azért történt, mert Gyurcsány Ferenc „magyargyűlölő". Ha így lett volna, sokkal bénább lett volna ez a kampány – és nem tanult volna annyit belőle Orbán Viktor.
Az elszakított magyarság elleni hergelés ugyanis patikamérlegen kimért drog volt a szavazók számára. Olyan anyag, amely kellő töménységben adagolva villámgyorsan a realitásérzék elvesztésével jár, és súlyos függőséget alakít ki.
Gyurcsányék nagyon jól tudták, hogy azon a sokunk számára szégyenletes és keserves estén alakult ki az ő kényelmes győzelmet biztosító szavazótáboruk. A TB-t felzabráló „ukrán nyugíjasoktól” és olcsó „román melósoktól” rettegő milliók 2006 áprilisában nem felejtették el, ki mentette meg őket e borzalomtól. A vegyi fegyvert megalkották, bevetették, a diadal után pedig a fiolákat eltették a páncélszekrénybe, hátha szükség lesz még rá. Csak azt nem tudták, hogy a résnyire nyitva hagyott ajtón belopózott az ellenség vezére, ellopta a titkos csodamérget, s kiadta saját vegyészeinek a parancsot: gyártsanak ugyanilyet – de ha lehet, ennél is erősebbet.
A Fidesz 2002-ben és 2004-ben szembesült azzal, hogy így is lehet politikát csinálni. A 2006-os második vereség pedig meggyőzte őket, hogy csak így érdemes – vagy még ígyebbül.
Abban a pillanatban, amikor a megbotránkozást és tehetetlen dühöt felváltotta a sóvár irigység, a „Rohadékok!” felkiáltást, az elismerő „Ügggyes!” csettintés – akkor kárhozott el a magyar politikai elit. És ebbe a kárhozatba rángatnak bele minket azóta is nap, mint nap. Nagyon sokan már ott vannak: a békének nevezett meneten habzó szájjal gyűlölködő kormánypártiak, a harmadik kétharmadért az elszakított magyarokat átkozó megkeseredett ellenzékiek és a propaganda által „migránspártinak” hazudott, éppen az ő autonómiaküzdelmük támogatására érkezett LMP-s, meg jobbikos politikusokat kifütyülő, megmérgezett lelkű határon túli testvéreink is.
Szép, rendezett, tömött sorokban menetel egy egész nemzet a félelmeinkből, szorongásainkból, frusztrációnkból, előítéleteinkből épülő Pokolba. Tizenöt esztendeje masírozunk el ezen az úton. Ha van nemzeti élet-halál kérdés, akkor az az, hogy a huszadik évforduló már a másik irányba menve érjen minket.