Az igazság azonban az, hogy ez itt, és most, Európában 2015-ben egy végtelenül álságos vita. Mert azt sugallja, hogy jelenleg 100%-os szabadságban élünk, és arról kellene döntenünk, hogy ez így maradjon-e? Holott a szólásszabadság, amelyből az óvatosabbak visszavennének, mások pedig lángkarddal védelmeznek utolsó csepp vérükig – egyszerűen nem létezik.
Az Európai Unió 13 tagállamában (köztük Magyarországon is) törvény tiltja a holokauszt, sok helyütt a kommunizmus bűneinek tagadását, vagy „jelentéktelen színben feltüntetését”. Vagyis: az EU majdnem felében érvényben van egy olyan jogszabály, amely a puszta véleményt büntetőjogi tényállássá teszi, és előírja, hogy múltunk egyes fejezeteiről, mit kell gondolni. Nem illik, nem ildomos, nem helyes, nem kellene, hanem: kell. Ha csak ezt az egy tényt vesszük, akkor sem beszélhetünk szólásszabadságról a kontinensen.
Magyarországnak pedig tegnap óta már papírja is van erről. A kuruc.info egyik cikkét holokauszttagadás miatt betiltották, vagyis kötelezték a szolgáltatókat arra, hogy elérhetetlenné tegyék az írást. Egy olyan országban, ahol hivatalosan is cenzúra van, ugyan, miféle szabadságot lehetne megvédeni?
A sorsról tudjuk, hogy gyilkos humora van. Nem telt el pár nap a hatalmas párizsi tüntetés után, és máris egymást érik azok az esetek, amelyek világosan rámutatnak: az a szabadság, amiért egymillió ember ment utcára Franciaországban, messze nem jár mindenkinek. Hogy valami nem stimmel, az már az első órákban kiderült. Aki nem csatakozott, a „Je suis Charlie” kampányhoz, a fősodratú médiában „gyáva” „terrorista-mentegető”, „érzéketlen” és „bunkó” lett (és ezek még a legvisszafogottabb jelzők voltak). Hasonlóképpen jártak azok is, akik a tömeges, szinte korlátlan bevándorlás, és az idegen kultúrák egymás mellett élésének problémáját össze merészelték kötni a terrorizmussal. A szabad véleménynyilvánítás mellett, és a kirekesztés ellen küzdők a harc hevében észre sem vették, hogy éppen belefojtják a szót egy csomó emberbe, és közben jól ki is rekesztik őket a „normális” közbeszédből.
Szabadság személyre szabva
Nem kellett sokat várni arra, hogy a szavakból tettek is legyenek. Dieudonné M'bala M'bala humoristát szerdán bilincsbe verve vitték el otthonából, mert a párizsi merényleteken gúnyolódott. Ennyi ember halálán poénkodni tényleg jókora tahóság – de, hát nem éppen azért vonult fel egymillió ember, nem azért masíroztak kart karba öltve a világ vezető politikusai, hogy ehhez is jogunk legyen? A legszebb, hogy a kameruni apa és breton anya gyermekeként született 47 éves művész nem most találkozott először a papíron korlátlan szólásszabadság valóságban nagyon is létező korlátaival. A belügyminiszter kezdeményezésére éppen egy esztendeje tiltották be (teccikérteni: be-til-tották) az egész országban az előadásait. Mert, hogy azok a bölcs közvélekedés és a teljesen független igazságszolgáltatás szerint antiszemiták voltak. Dieudonné tüntetést hirdetett a döntés ellen. Hogy, hogy nem, arra a a demonstrációra nem ment el egymillió ember. Még a sajtó szabadságára máskor oly érzékeny média képviselői sem álltak ki mellette.
A Le Monde, amely most címapján hirdette, hogy ők is teljes mértékben Charlie-k, akkor azt írta: az ilyen „személyre szabott jogalkalmazás” fenyegetést jelent a jogállamra nézve, ám Dieudonné „elfogadhatatlan mondatait” azért mégis csak jogos volt betiltani.
Ebben az egy sunyi, szemét mondatban ott van az egész rendszer kétszínűsége. A szólásszabadság elviekben mindenkinek jár, gyakorlatilag viszont - ha a véleményed „elfogadhatatlan - „személyre szabottan” eldöntjük, hogy te is beletartozol-e a „mindenkibe”. És a teljesen szabad sajtó majd elmagyarázza, miért is jó, hogy nem mindenki szabad.
A szólásszabadságot Európában nem megvédeni kell, hanem megteremteni végre. És ennek nem csak a szélsőséges muszlim terroristák az ellenségei – hanem sokszor azok is, akik ma velük szemben oly harsányan védik „közös kincsünket”, a szabadságot. A kincset, ami valójában nincs.