Elvileg a Tanácstalan köztársaság (Karátson Gábor Kör) pénteki ELTE-n megszervezett előadása arra volt hivatott, hogy a válaszút előtt álló Európában megtalálja a zöldek, az ökopolitika helyét, azonban végül egy erőteljes rendszerkritikára futott ki az eszmecsere:
Nem több, nem kevesebb, hanem egy másik Európa kell
A két fő előadó közül elsőként Schiffer András ügyvéd beszélt az Európai Unióról, emlékeztetve, hogy már a kezdetektől fogva, a Római Szerződésektől (1957) egy tisztán szabadkereskedelmi konstrukcióról beszélhetünk, igaz, akkor még hasonló gazdasági erejű országok szerződtek egymással. A déli, majd keleti periféria felé nyitás után azonban feltehetjük a kérdést, mit adott nekünk az EU. Pozitívumként felhozta, hogy a szocialista tervgazdaság romjain a tagság nélkül sohasem lett volna esélye hazánknak a felzárkózására, viszont a negatív hatásokhoz sorolta az akkor még komparatív előnyt jelentő feldolgozóiparunkat szétzúzását, az osztrák faipari cégek erdélyi tarvágását, a folyamatos agyelszívást keletről nyugatra, illetve azt, hogy az EU nem tűri azokat a közbeszerzési mechanizmusokat, amelyek előnyben részesítenék a hazai vállalkozásokat.
A volt országgyűlési képviselő szerint a tőke, az áruk, a személyek és a szolgáltatások szabad áramlása helyét a három felelősség elvének kellene felváltania; a földért, a társadalomért, és a fogyasztókért való felelősségvállalás a gyakorlatban pedig azt jelenti, hogy az EU az emberek Európája legyen, ne pedig a vállalatoké.
Schiffer András az EP-választás kapcsán arról beszélt, hogy három téma maradt ki a (hazai) kampányból. Az egyik a valutaunió, a monetáris szuverenitás kérdése. Ezzel kapcsolatban megjegyezte:
"azok a politikai csoportok, akik az euró minél hamarabbi bevezetését követelik, nettó hazaárulást követnek el."
Álláspontját többek között Joseph Stiglitz közgazdász megállapítására alapozta, aki az eurót egy hibás pénzügyi terméknek nevezte. Idézte Róna Pétert is, aki szerint nem szabad bevezetni addig a közös valutát, amíg a versenyképességünk nem közelíti meg az európai átlagot. Az ügyvéd végül arra jutott, hogy tűzzel játszik az az ország a félperiférián, amelyik feladja a monetáris szuverenitását, és ettől azt reméli, hogy minden egy csapásra meg fog oldódni. A másik téma az EU-t (valójában) meghatározó lobbitevékenység, az a forgóajtó-effektus, amely során a multik emberi bújtatott szerepben uniós tisztségeket kapnak és fordítva (vö.: José Bové: Rablás Brüsszelben). A harmadik kiemelt kérdés a kizárólagos uniós kompetenciának számító kereskedelmi politika, amely kapcsán "merő képmutatásnak" nevezte, amikor Macron a klímáért aggódik, a Mercosur-egyezmény révén pedig Európa generálja az esőerdők irtását - fűzte hozzá.
Szerinte hamis az a kérdés, hogy több, vagy kevesebb Európa kell, egy másik Európára van szükség. Ehhez pedig előbb arra a kérdésre kell választ adni,
Már zajlik a klímakatasztrófa
Lányi András filozófus négy különböző politikai modellre mutatott rá. Az egyik az amerikai, amelyet Donald Trumppal és Jair Bolsonaroval azonosított, és amelyik a "cowboy-mentalitásával" a múltban él és a végtelen fejlődésben hisz. A jelen nyertesei az olyan országok, mint Kína, Oroszország, vagy Törökország, amelyek megértették, hogy a szabadkereskedelmi világversenyben az előnyt az olcsó munkaerő (az alacsony életszínvonal), illetve az engedelmes emberek (diktatúra) jelentik. A harmadik modell a jövőben létező, a népességrobbanás utáni "Mad Max-világ", ahol már zajlik az ökokatasztrófa; ezt az iszlám világban és fekete-Afrikában létrejövő felbomló- és terrorállamokkal azonosította. Lányi András szerint jelen pillanatban csak Európában van esély a létformáink megmentésére, csak itt nem söpörhető szőnyeg alá az ökokatasztrófa témája.
Ha rendszerszinten is vizsgáljuk a válságot, akkor Lányi András két további megállapítását muszáj kiemelni, ugyanis az EU-ban sem adott minden az érdemi megoldáshoz. A mainstream pártok továbbra is a fenntartható gazdasági növekedés, illetve fogyasztás mellett érvelnek, amit a filozófus csak "fenntartható pazarlásnak" nevezett, hangsúlyozva, az elit tagjai a legkevésbé sem érdekeltek a rendszerváltásban. A másik, hogy
Mint mondta, ez egy poszt-tulajdonosi világ; miközben a kommunizmus tűzte ki célul a magántulajdon és a verseny tiltását, ezt a globális gazdasági rendszer végezte el. Átláthatatlan transznacionális hálózatokon keresztül minden eddiginél kevesebb ember kezében összpontosul a másokkal való rendelkezést biztosító óriástulajdon, miközben a klasszikus ismérvek szerinti piaci verseny megszűnt.
Túlélheti a rendszer
Vitaindítóként Tallár Ferenc filozófus az elhangzottakat azzal egészítette ki, hogy nem az átlátható, hanem az ellen-piacon jött létre az a dzsungel, ahol a kapitalizmus virágozni tudott. A cél pedig egyértelmű volt, ki kell bújni az ellenőrzés, a transzparencia alól. Szerinte is az a legfontosabb kérdés, a társadalom képes-e ellenőrizni a gazdaságot.
Kajner Péter (közgazdász, humánökológiai kutató) a helyi közösségek szerepét emelte ki, amelyeket egyébként pont a nemzetállamok kezdtek el gátolni a XIX. századtól kezdve. A közösségépítéshez identitásra van szükség, és úgy látja, a klímakatasztrófa hatásainak közeledtével ezek a sorsközösségek (helyi, globális szinten) sokkal élesebben fogják megmutatni magukat. Az ELTE oktatója is aláhúzta,
Kiss Viktor politológus, ideológiakutató hozta az egyik legizgalmasabb felvetést, szerinte ugyanis - ahogy a kapitalizmus is a szociális igazságtalanság kapcsán - a rendszer túlélheti a klímaválságot, bár nem tudja az összes hatását kiküszöbölni, de bizonyos szektorokban képes lesz beavatkozni. A jövő kérdése, hogy meg tudnak-e tanítani minket együtt élni a klímaváltozással. (Erről egyébként kérdeztem az előadás után, mert bár az igaz, hogy a kapitalizmus egy társadalmi kiegyezéssel kiküszöbölte, hogy az egyenlőtlenséget fel kelljen számolnia, azonban a klímaváltozás egy kívülről érkező beavatkozás lesz, valószínűsíthetően globális hatásokkal az élelmiszerláncra és az energiaellátásra. Persze, a szelektív megoldás jelenleg is működik, hiszen a németországi zöld politikus profitál a klímaváltozásból, miközben a Száhelben szomjaznak az emberek. Kiss Viktor plasztikus példával élt: lehet, hogy a rendszer nem tudja megmenteni az állatvilágot, de az ingyenenergiát igen, így a világon lesz olyan hely, ahol internetezhetünk, a problémás térségekben pedig katonai diktatúrát tartanak fent. Az ehhez való kulturális, társadalmi hozzászoktatás már zajlik, azt a politikai erőt pedig nem látni még, amelyik vállalná, hogy mindent megváltoztat).
A vitából még három fontos megállapítást emelnék ki. Egyrészt abban megállapodtak, hogy az ökológiai válság a globális kapitalizmus válságából fakad.
Másrészt
Tallár Ferenc pedig arra figyelmeztetett, hogy a klímaválság hatásaival szembeni küzdelemben
"csak a következő lépést láthatjuk."