Még egészen fiatalon, 18 évesen készítette Idill című képét. Ennek jellemzői még javarészt az Osztrák Császári és Királyi Iparművészeti Iskolában kitanult ún. „akadémiai stílust” tükrözték. De motívumain már kezdenek kirajzolódni Klimt egyéni jellemvonásai. A két férfi mint két kerub őrzi a kép fő témáját. Szimmetriájuk, a hideg kő nehézkessége, a szabályos kör alak, és a téglalapkeret statikussága mind-mind kellemes, nyugodtságot sugall, melyek elengedhetetlenek ahhoz, amiről általában azt szeretjük mondani: az „idill”. Középen mintegy tükörben magunkat látjuk. Magunkat, vagy a Paradicsomot. Idill esetén már mindegy. A nagy Anya itat minket, gyermekeit. Mi fogadjuk. És nem vagyunk egyedül. Talán nincs is „egyedül”, nincs is Anya, nincs is itatás. Csak ez a kör, a tükör, és az idill.
Klimt legismertebb műveiben szellemiségében, illetve szín- és formavilága miatt is összetéveszthetetlenül egyedi stílust alkotott. Egy-egy belső mozzanatot, élményt (A csók, Az ölelés) egyrészt az emberi mozdulatok leginkább kifejező megválasztásával, másrészt a gyermekies mintázatú szín- és formavilág olyan kialakításával éri el, amely mintha nem is kint, a látható világban jelenne meg, hanem mintha a testi szemmel láthatatlan, belső érzelmeket, élményeket festené vászonra. Klimt tehát igazi művészként a külsőt belsővé, a belsőt pedig külsővé varázsolja ecsetvonásaival. A gyakran használt arany szín, mellyel talán apja aranyművessége folytán is kötött oly nagy barátságot Klimt, az Aranykort idézik fel az emberi lélekben.
A 19. század végén és a 20. században az európai kultúra egyöntetűen újra a mítoszok felé fordult. Több művészeti ágban is megjelent ez. Legismertebb és – a festészet mellett – egyik legkiemelkedőbb példája ennek C. G. Jung, aki a mítoszokat és az emberi lélek mozzanatainak összefüggéseit alapozta meg munkásságával. Nevükön kívül ez is közös a két „Gustav”-ban: Klimt festészete is egy ilyen összekötő hídnak tekinthető. Hiszen mitológiai vonatkozású műveit szemlélve (Pallasz Athéné; Nuda Veritas, azaz Mezítelen Igazság; Judit; A filozófia; Az orvostudomány… stb.) nem maradhatunk érintetlenek. Megértéséhez éppen saját lelki állóvizeinket kell felkavarnunk, és a festmény színeivel megfestenünk. Nem elég csupán rápillantanunk. Bele kell folyni, bele kell gubancolódni a jelenetbe. Csak így, ezzel a nyitottsággal tudjuk átérezni igazán mélyen a festmény világának drámai jelenlétét.
1899-ben a Bécsi Egyetem Nagytermének mennyezetének festésére kérték fel. Ezt azonban igencsak sajátos stílusban képzelte el, így ez vált a legbotrányosabb munkájává, ezért ez egyben nyilvános megbízatásainak végét jelentette. Az illusztráció „A filozófia” nevet kapta. Ezen a művén is láthatjuk, hogy a nőiség annak minden testi-lelki-szellemi velejárójával foglalkoztatta. A filozófia képen, ahogy azt a görög elnevezés is megkívánja, egy nagy női alak halvány, alig kivehető körvonalai rajzolódnak ki. Talán Szófiáé? Aki oly sok műalkotást, elmét és szívet megihletett? A Hagia Sophián át a filozófusok szóbeli és írásbeli hagyományán keresztül addig a legyőzhetetlen igazságkereső vágyig, amivel minden idők emberei adóznak Szófia, a bölcsesség istenasszonya előtt. Mi sem vagyunk kivételek… És Szófia alakja éppen úgy sejlik, ahogy az igazság sejlik ki a látszatvilág mögül, és nemigen ad magából többet, mint ami a menny(ezet) alatti, halandó ember számára látható és elérhető. A kép szélén pedig végeláthatatlan emberhad vív csendes küzdelmet az igazsággal, mely hol gonosz, és szenvedést okoz, hol kéjekkel és reményekkel kecsegtet, hol elbágyaszt, és az ember csak ráfeküdne kezeire, mint a festmény egy női alakja a fekete, mindenkit körüllengő fátyolra. De mégsem teheti, mert a fekete fátyolfolyam közül egyszercsak megint felbukkan mint egy hirtelen megforduló fagyos szempár, és újra kérdések vágyával tüzeli fel az olvadó szíveket. A kép szélén megjelenő feltörekvő, az igaz filozófiát egymással kereső emberpárok mezítelenségét ebben a korban, és talán az egyetemi légkör méltósága, komolysága miatt is illetlennek vélték, ezért az egyedi művész nem is kapott több ilyen szintű, komolyabb megbízatást.
Klimt Bécsben halt meg, szülővárosában, bár már nem a Habsburg Birodalom alatt, hanem immár az Osztrák-Magyar Monarchia egyik nagyvárosában. Sem művei, sem élete nem a példaértékű erkölcsről és illő, „rendes” ábrázolásmódról híresek. A határokat feszegette éppúgy festészetében, mint életének kereteivel. Egyes művei azonban olyan alkotások, amelyek a mai napig megfogják az embert, és egy rejtett, titkos világ felé kalauzolják. És paradox módon éppen a látás segítségével irányítják az ember figyelmét a mégis, valósággal jelenlévő láthatatlanra.