Kőbabák útja

A középkori magyar krónikák szinte mindegyike leírta, hogy a hun-római sereg között lezajlott tárnokvölgyi csata után a hősi halált halt kapitányokat eltemették és feléjük – ősi szkíta szokás szerint- kőbálványt emeltek. A kereszténység elterjedésével ezeket a bálványokat mindenhol ledöntötték és helyükre kereszteket állítottak. Az ősi hit nyoma azonban nem tűnt el, népmeséinkben még olvashatunk kőből faragott kapubálványokról. A régi magyar ünnepi szokásokban is fontos szerepet játszott ez a különös építmény. Úgy tűnik, hogy őseink megőrizték a régi, kereszténység előtti hiedelmeket.

Régen, még a kereszténység felvétele előtt, őseink nem a faluvégi temetőkbe jártak megemlékezni a holt családtagokról, hanem egy tágas helyen összegyűlve áldoztak őseik tiszteletére. Az ősök képmását őrző bálványok pedig eltűntek, illetve átalakultak. Egyrészt a kapufélfában faragták ki az ősök arcait, a kapu ugyanis mágikus hely: a két, a külső és a belső világ határán emelkedik. A kapufélfa gyakran szerepel a mondákban. Van, ahol emberi alakot öltöttek és kőből faragták ki, máshol csak emberi felsőtestet vagy fejet ábrázoltak rajta. Máshol csak emberi fejhez hasonló kapuformák terjedtek el.

A régi öregek a nagy ünnepeken szentelt barkát és kenyeret tűztek a kapufélfára, hogy távol tartsák a természeti csapásokat, például a falvakban gyakran pusztító villámcsapást vagy a tűzvészt. Volt olyan, ahol szitát helyeztek a kapufélfára, ami távol tartotta a tüzet. Egyes területeken tűz esetén oldalánál fogva szitát forgattak kifelé fel és le. Ezzel akarták mérsékelni a károkat. A szita a táltoshit dobját helyettesítette. Karácsony böjtjén az asztalra helyezett szitával körbefutották a házat, hogy mágikus védelmet biztosítsanak a rossz erők ellen.

A kapufélfához jó néhány babona kötődött. Annak hirtelen kidőlése közeli halált jelentett. Ha a családban meghalt valaki, akkor úgy próbálták megakadályozni az újabb halálesetet, hogy a temetés utáni kézmosóvizet a kapufélfára öntötték.