(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Az elmúlt években Beer Miklós nyugalmazott váci püspök az egyház emberséges arcává vált. Remény és megerősítés az ő személye és szavai azoknak, akik az egyházat nem a frissen, pályázati pénzekből felújított intézménynek, nem a hatalom kistestvérének és nem a képmutatók gyülekezetének szeretnék látni.
Beer egyedül kevés ahhoz, hogy az egyház sok bűnét jóra fordítva megszerettesse az egyházat a közvéleménnyel, mégis nagyon fontos missziót végez. Túl azon, hogy az elesettekért személyesen is alapítványt hozott létre, tevékenységével azt üzeni, több, lélekben gazdagabb az egyház, mint aminek sokszor látszik.
Október 15-én jelenik meg Beer Miklós ötödik, egyben befejező interjúkötete Hozzád megyek címmel. A nyugalmazott váci püspök gondolatait közreadó könyvet a 24.hu szemlézte előzetesen. Benne sok szó esik a járványról, a teremtésvédelemről és a társadalmi igazságosságról. Más egyházi személyek hallgatása miatt azonban különösen fontos Beer önreflexív, az egyház szerepéről, hiányosságairól tett kijelentései.
A szeretetből fakadó szavaknál nem csak a szavak tartalma a hangsúlyos, és lehet gyógyító erejű, pusztán a beszéd stílusa is friss levegőt hozz a sokszor áporodott, máskor egyenesen acsarkodó közbeszédünkbe. A nyugalmazott váci püspök megszólalásai ilyenek, és így tud kritikáival sem romboló, hanem építő, buzdító maradni. Minden szavából süt az egyházáért viselt aggodalom, amit meg is vall.
Nem is értem, hogy hallgathat ma bárki is az egyházban, aki szereti azt? Pár nappal ezelőtt a Szólj be a papnak beszélgetésén Török Csaba katolikus pap helytelennek nevezte, ha istenítjük a „földi” egyházat, ami ugyanúgy gyarló, mint az azt alkotó emberek.
Kicsit olyan az egyházzal szembeni kritika tabusítása, mint amikor az orbáni propaganda a kormánykritikát nemzetietlenségnek nevezi. Elnézést, mióta azonos Orbán Viktor Magyarországgal? Ugyanígy az egyházban. Ha kritizálok egy papot vagy püspököt, nem az egyházat mozgató Szentlelket kritizálom, hanem a Szentlelket így-úgy vagy inkább sehogy megjelenítő gyarló embereket.
Amikor az egyházamat bírálom, magamat is bírálom, mert a része vagyok. Beer is sokszor többes szám első személyben fogalmaz, és nem feltétlenül azért, mert esetleg egyes bűnöket ő is elkövetett, hanem azért, mert közösséget vállalunk a bűnt elkövetőkkel is. Ez a szeretet. A szeretet nem válogatja ki a neki tetsző személyek neki tetsző gondolatait, és azt lobogtatja, bírálva vele a többit, hanem magára veszi a másik unszimpatikus vonásait is. Keresztként hordozzuk egymást.
Ugyanígy a hiteles és ország iránti szeretettől vezetett kormánykritikában is ott kell lennie mindig egy önkritikus és egy együttszenvedő mozzanatnak. Először is mivel az ország része vagyok, és nem vagyok tökéletes, ezért feltehetően - ha picit is -, de én is hozzájárultam a NER-hez (ez nem rám vonatkozik, mert én nem csak egy picit, hiszen KDNP-tag voltam). Másodszor nem szabad megfeledkeznem arról, hogy a másként gondolkodó magyarok is a honfitársaim. Nem tagadhatom meg a közösséget velük csak azért, mert pár - egyébként nem is feltétlenül lényeges - kérdést máshogy látnak. Nem ócsárolhatom úgy a kormányt, hogy közben minden rá szavazót is vérig sértek. Hangsúlyozni kell mindig, hogy a tetteket éri a bírálat, és nem a személyeket.
Nehezen tudom érett szeretetnek értelmezni azt, aki az egyházról rossz szót nem szól. Ahogy nehezen tudom érett szeretetnek értelmezni azt is, aki minden kritikát egyházellenességnek bélyegez. A prófétáknál senki nem ostorozta keményebben a zsidóságot, de nem gyűlöletből tették ezt, éppen ellenkezőleg. Érett hazaszeretet sincs kritika nélkül. De a kritika nem az, hogy folyton a másikat hibáztatjuk, de a másikat mindig mindenért. Egy test vagyunk az ország polgáraiként is, nem csak az egyház tagjaiként.
Könnyű azonban nekem, mint a hierarchiába és az intézményekbe nem illeszkedő, önjáró közéleti aktivistának nyilvánosan kritikát megfogalmaznom az egyházzal szemben.
Sokan vannak, akik az egyházi elöljárók megmerevedő, hitben megfakult vezetési gyakorlata ellen belül küzdenek, akiknek minden egyes jobbító szavukat ezerszer átgondolva lehet csak megfogalmazniuk szorongó légkörben. Ezekre a jobbító szavakra pedig legtöbb esetben közöny vagy támadás a válasz, és nehéz eldönteni, melyik az előremutatóbb reakció, hiszen az utóbbinál legalább már „felvették” a kritikát.
Beer Miklós ezzel szemben egyházi vezetőként fogalmaz meg rendre bátor állításokat saját közösségét illetően, ami nem csak a hitetlenek számára hat úgy, mint pohár víz a sivatagban.
Ez a szorongó légkör ugyanúgy megvan a politikában is. Szomorú, hogy az egyház nem különb, sőt... Helyzetemből fakadóan a politikai elöljáróimmal szemben is lehetek „szabad szájú”, kritizálhatom szabadon a hatalmat. De ez a szabadság felelősséggel jár. Ha valóban hatni akarok a kritikámmal, és másokat cselekvésre bátorítani, akkor a szeretet önkritikus és együttszenvedő mozzanatát nem hagyhatom ki. Ha a kritikám túl durva, sértő és indulatos, akkor csak lejáratom azokat, akik a fennálló politikai vagy egyházvezetői gyakorlattal szemben állnak. De nagy a felelősségem azért is, hogy ne hallgassak akkor se, ha látszólag szavaimnak nincs gyümölcse, mert ezzel másoknak is üzenek, és mások helyett is szólok. Láthatatlan szövetség van közöttünk Körmendtől Vásárosnaményig a győri karmelitáktól Békés megyei plébániákig, akik szeretnénk egy jobb országban és egy jobb egyházban élni. Vagyunk. Élünk. A saját kis szorongó közegünkben szigetekké válhatunk, de nem vagyunk egyedül!
Templomaink nem a tatarozástól telnek meg, társadalmunk nem az állandó bírálattól lesz keresztényibb, közösségeink nem az önkritikus hangok elnémításától lesznek magabiztosabbak. Ahogy az ország sem attól lesz lüktetőbb, ha leviakolorozzuk falvaink főtereit EU-s pénzből, ha megbélyegezzük azokat, akik más irányba fordítanák a kormányt, és ha üldözzük azokat, akik kritikusak velünk szemben. A szeretet feddő szavai ébreszthetnek rá gyengeségeinkre, és a szeretetből fakadó kéznyújtás segíthet kigyógyulni azokból. Hálás vagyok Beer Miklósnak, aki nem fukarkodik ezzel a szeretettel. Van mit tanulnunk tőle.