(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Szörnyű belegondolni és kimondani, de ma is köztünk jár a kommunista diktatúra öröksége. Azoké, akik 1989 előtt irányították az országot. Igen, legyünk őszinték:
Persze közhely, hogy a papír mindent elbír. Bele lehet írni az Alaptörvény preambulumába, hogy az első szabadon választott országgyűlés megalakulása adta vissza önrendelkezésünket, de valóban így volt-e? Azok a párfunkcionáriusok, akik például az ötvenes években még ráküldték az ÁVO verőlegényeit a polgárokra, majd még a nyolcvanas években is irányították a besúgóhálózatot, III/III-as jelentések alapján utasítottak el egyetemi jelentkezéseket vagy – mondjuk – művezetői kinevezéseket, valóban eltűntek?
Kijelenthetjük, hogy nem. A noteszekbe felírt telefonszámok megmaradtak, a noteszek tulajdonosai pedig – ilyen-olyan demokrataként definiálva magukat – tovább élték a maguk életét akár a politikai, akár a gazdasági élet perifériáján, hogy azután ismét lépésről lépésre kapaszkodjanak egyre feljebb a ranglétrán. Korábbi MSZMP- és KISZ-titkárok fordítottak köpönyeget szinte egyik napról a másikra, hogy azután beleharsoghassák a világba:
Ők csak azért csatlakoztak a komcsikhoz, hogy belülről bomlasszák a rendszert!
A szabadságát ünneplő nép pedig nem húzott vörös vonalat. Nem tetszettünk forradalmat csinálni, nem zártuk ki a közéletből azokat, akik irányították azt a rohadt rendszert. Így azután
kihasználva a noteszben rejlő telefonszámok adta előnyöket, Pierre Bourdieu kifejezésével a birtokukban levő kapcsolati (társadalmi) tőkét.
Ma már nem tudjuk kideríteni, kik voltak a „zéró páciensek”, akik azután a kedvezményezett kevesek számára kitermelték a második-harmadik hullámot, az ő köreikhez tartozó urizáló, sznob generációt, a privatizátorokat és luxusjachtosokat. Örökségük – továbbmegyek: bűnük – viszont a szétszakadó társadalomban mutatkozik meg. Csak egy ékes példa: a KSH adatai szerint az egy főre jutó nettó jövedelem jövedelmi tizedenként nagyjából azonos mértékben emelkedett – az alsó nyolc decilisben. Majd egy óriási ugrás a nyolcadik, kilencedik és tizedik decilis határain. És ez az olló egyre csak tovább nyílik. A tizedenkénti nagyjából százezres különbségből mostanra kétszáz lett, a leggazdagabb egymillió fő esetében pedig a nyolcszázezres fór nőtt 1,4 millióra.
Merje valaki erre azt mondani, hogy harmincegy-két évvel ezelőtt erről álmodtunk! Szó sincs róla, sőt! Utópisztikusan abban reménykedtünk, hogy a szocialista-kommunista rendszerben elérhetetlen álom, a „felső tízezer” kiszélesedik „felső tízmillióvá”, ahol „a bőség kosarából mind egyaránt vehet”. Petőfi helyett azonban Lukács Lacit kell idéznünk:
Aki nem vak, látja mi a lényeg / A szegény minden nap szegényebb / Aki gazdag, az meg tovább hízik / Itt már senki senkiben nem bízik.
Hipotetikus kérdés a „mi lett volna, ha…” kezdetű mondat, de talán nem haragszik meg a kedves Olvasó, ha kifejezem azt a reményemet, hogy
ahol a jövedelmi olló nem nyílik, hanem – ha nem is nominálisan, de legalább arányait tekintve – csökken.
Az elszámoltatás elmaradt 1990-ben, és azóta sem történik semmi azokkal, akik visszaélnek helyzeti előnyükkel. Az akkori rendszer működtetőinek, a notesztulajdonosoknak örökösei az azóta eltelt harmincegynéhány évben is kihasználják az ebből származó egyenlőtlenségeket, és
Személy szerint pesszimista vagyok, nem hiszem, hogy ezt a folyamatot vissza lehet fordítani. De lelkileg az egész társadalom számára megnyugtató lenne, ha legalább megpróbálnánk tisztázni, miért is siklott félre a kommunista rendszer megbuktatásának folyamata. Ennek egy nem is csak szimbolikus lépése lehetne az ügynökakták nyilvánosságra hozatala. De amikor alagutak, olajakták és parlamenti képviselők bűncselekményeinek dossziéi is évtizedekre titkosak, akkor csak nő bennem a pesszimizmus: a noteszes kommunista gyilkosok öröksége tovább él Magyarországon.