Az elmúlt két és fél évtized talán leginkább közhellyé rongyolt kifejezése a „pártállami múlt súlyos öröksége”. A diktatúra hosszúra nyúlt árnyéka ma is rávetül a társadalomra a családi ebédektől munkahelyi összesúgásokon át a hangos közéleti kampányokig. Azonban 27 évvel a rendszerváltásnak nevezett izé után joggal gondolhatnánk úgy, hogy – ha sokszor nem is tudjuk, mit kezdjünk vele – de azért legalább tisztában vagyunk azzal, mi történt Magyarországon az 1990 előtti 45 esztendőben. A tegnapi tanácskozáson azonban kiderült, hogy
igazából még itt sem tartunk.
Az MTA Felolvasótermében csütörtökön nem az átlagos konferenciák csendes, joviális hangulata uralkodott. Tudományos rendezvényen régen láthattunk ennyi markáns nézetkülönbséget, és kemény, szemtől-szembe küldött odamondást.
Az egyik legérdekesebb diskurzus Kiss László ügye kapcsán bontakozott ki. Az évtizedekkel korábbi nemi erőszakkal lebukott legendás úszóedző történetét Kenyeres István, a fővárosi levéltár főigazgatója elevenítette fel. Előadása után parázs vita alakult ki arról, hogy a köztörvényes bűncselekmények iratai kaphatnak-e ugyanolyan nyilvánosságot, mint a politikai elnyomó gépezet dokumentumai, és meddig számít magánügynek, ha valaki a múltban bűncselekményt követett el? Előkerült az elmúlt évek egyik slágertémája is, hogy pontosan ki is számít közszereplőnek, és, aki annak számít, mennyire tartozik elszámolni a közvéleménynek saját egykori viselt dolgairól? Ártatlannak vallhatja-e magát bárki, – miként a „koncepciós perről” beszélő Kiss - akit 1989 előtt ítéltek el olyan rendszerben, amely egyébként napi szinten taposta sárba a jogállamiság legalapvetőbb szabályait?
S, ha a közbűntényes esetek nem kutathatóak, akkor az 1956 után közönséges bűnözőkként (gyilkosokként, rablókként stb.) elítéltetett forradalmárok ügyeiről se beszéljünk?
Félszívű és következetlen
Rainer M. János, a korszak egyik legismertebb kutatójának előadásából kiderült: az egyértelműen állambiztonságinak tekinthető ügyek területén sem sokkal tisztább a kép. A történész a Nagy Imre és társai újratemetésének huszadik évfordulójára létrehozott honlap viszontagságos történetével ecsetelte a jelenlegi helyzet abszurditását. Az '56-os intézet által 2009-ben útjára indított oldalra feltették a '89 június 16-án tartott több százezres rendezvényre kirendelt 181 hálózati személyt, közülük 110-et sikerült név szerint azonosítani. A dolog pikantériáját igazán az adta, hogy
a listán nagyjából minden tizedik ember napjainkban is aktív közéleti szereplő.
Az érintettek közül mindössze hárman ismerték be, hogy kapcsolatban álltak a kommunista állambiztonsággal, hárman pedig perre is mentek az intézménnyel (aki Rainer M. Jánossal beszélgetve személyesen elismerte, hogy ügynök volt, később mégis ügyvédeket küldött az intézetre).
Az eljárások közül egy közös megegyezéssel ért véget (az illető tagadó nyilatkozatát kitették a honlapra),
kettőt pedig elvesztett az '56-os Intézet.
Hiába álltak rendelkezésre a beszervezés tényét alátámasztó dokumentumok, hiába szerepeltek a felperesek a III/III-as műveleti tervekben, a „hálózati személy” hivatalos definíciója szerint bizonyítani kellett volna a konkrét működésüket is, ami a jelen körülmények között sokszor lehetetlen.
Rainer M. szerint ez az ügy élesen rávilágított a jogszabályi környezet visszásságaira, hiszen a törvény eleve úgy van megírva, hogy lényegében senkire sem lehet bíróság előtt rábizonyítani, hogy hálózati személy volt. A kutató úgy véli, az 1990 utáni lusztrációs jogalkotás
„félszívű és következetlen” volt, azt a gyanút keltve, hogy „éppen a lusztráció elkerülése volt az igazi cél.”
A történész az elmúlt évtizedek tapasztalatait összegezve arra jutott, hogy ilyen körülmények között „teljesen értelmetlen” ezzel a kérdéssel foglalkozni, és bejelentette, hogy
ő személy szerint ezen a konferencián tette ezt utoljára.
Szereposztó vádalku
Ungváry Krisztián előadásából megtudhattuk, hogy a kommunista múlt állambiztonsági ügyeit nem csak nyilvánosságra hozni nem egyszerű, de sokszor feltárni sem. Arról már évtizedek óta szenvedélyes politikai vita folyik, hogy ezeket a dokumentumokat mindenki számára elérhetővé tegyék-e? Ám a közvéleményben az a kép él, hogy legalább a szakemberek számára kutatási célokra nyitva állnak az archívumok. A helyzet azonban ennél jóval árnyaltabb.
A mai napig számtalan olyan anyag van, amibe senki, még a kutatási engedéllyel bíró történészek se tekinthetnek be. Ungváry jellemző példaként említette, hogy a pártállami vezetők számára készült úgynevezett „szakelosztós jelentések” egy része (az 1988-89-re vonatkozóan az egyharmada!) a mai napig titkosítva van. Ezeket az összefoglalókat nem a személyiségi jogokra való tekintettel zárják el a kutatók elől, hiszen legfeljebb hálózati fedőneveket tartalmaznak. A minősítések indoklásai igen változatosak, köztük olyan abszurd magyarázatokkal, mint, hogy a
három évtizeddel ezelőtti dossziéra a szolgálatoknak jelenleg is „rendszeresen szüksége van”.
Van olyan ügy, ami azért nem kutatható, mert a dokumentumokból „a lehallgató berendezések működésére vonatkozó adatok” derülhetnének ki.
„Ha a szolgálatok napjainkban is azokat a készülékeket használják, mint a nyolcvanas években, az elég nagy probléma.”
- jelezte Ungváry komoly derültséget kiváltva az indoklás abszurditását.
A történész „felfoghatatlannak” nevezte, hogy
a mai napig hozzáférhetetlenek a Szovjetunióval való állambiztonsági együttműködés, vagy a román titkosszolgálatok nyolcvanas években hazánkban végzett tevékenységével kapcsolatos dossziék.
Szintén nem kutathatóak teljes körűen a Mineralimpex-ügynek a belügyi dokumentumai. A Kádár-korszak legnagyobb korrupciós botránya során a nyolcvanas években mintegy 2 milliárd forintot (mai árfolyamon nagyjából 500 milliárd forint) lovasítottak meg a külkereskedelmi cég vezetői. A történetben érintett volt több, ma is aktív közszereplő – tette hozzá sokat sejtetően a történész. Az erre vonatkozó anyagok azonban mai napig el vannak zárva a kutatók elől. Így legfeljebb olyan megmosolyogtató, de kevésbé releváns tényekről tudhatunk, mint, hogy a fővádlott operaénekesnő özvegye vallomásáért cserébe ötvenezer forintos nyugdíj kiegészítést és
egy régen vágyott színpadi szerepet kért.
Mindkettőt meg is kapta.
A titkosszolgálatoknak a múlt rendszerből a jelenig átívelő „szakmai összetartását” meg lehet érteni, de azt nem várhatják el, hogy történészek csak a szolgálatok érdekeit vegyék figyelembe – szögezte le Ungváry Krisztián.
Mágikus mágnesszalagok
Cseh Gergő, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója elmondta: intézményük mintegy 4000 folyóméternyi iratanyagot őriz, ebből körülbelül 300 folyóméter van titkosítva.
„Ezek ugyan nem kutathatóak, de legalább biztosan megmaradnak, és más célokra sem lehet őket felhasználni”
- jegyezte meg.
Hozzátette: a titkosítások felülvizsgálatában az ÁBTL szakemberei nem vehetnek részt, egyedül a szolgálatok döntenek. Megjegyezte, hogy ugyanakkor Lengyelországban az ottani hasonló intézmény munkatársainak véleményét kikérik ezekben az ügyekben.
Hangsúlyozta viszont, hogy a legfontosabb problémának nem feltétlenül azt tartja, hogy az iratok egy része nem kutatható, hanem inkább azt, hogy a dokumentumok gyakran hiányosak, és ami még ennél is nagyobb gond: jelentős részük a kínzó kapacitáshiány miatt a mai napig feldolgozatlan.
A közvéleményt régóta foglalkoztató mágnesszalagokról elmondta: azokból
sem teljes, sem hiteles ügynöklista nem állítható össze.
Ezek ugyanis napi használatra készült segédeszközök voltak, amelyeket folyamatosan módosítgattak, számos adatot töröltek is róluk, hiszen akkori kezelőiknek eszébe sem juthatott, hogy egyszer történelmi források lesznek. Hozzátette: az ügynökök azonosítása egyébként is problémás lenne, hiszen
ezeken a szalagokon a születési évszámok nem is szerepelnek.
Megjegyezte, hogy az összes hálózati személy kilétét a volt kommunista országok közül egyedül Csehországban és Szlovákiában hozták nyilvánosságra, ott azonban rendelkezésre állt egy teljes, és utólag nem módosítható adatbázis, amelyet az úgynevezett hálózati naplókból állítottak össze. Nálunk ezek a dokumentumok nem, vagy csak részlegesen maradtak fenn.
Lista, ami nincs
Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke szerint
a legfontosabb fal, amely a múltfeltárás előtt magasodik, a kapacitáshiány.
Az illetékes intézményekben egyszerűen nem dolgozik elég szakember ahhoz, hogy a hatalmas mennyiségű dokumentumot feldolgozzák és rendszerezzék.
A NEB elnökhelyettese, Máthé Áron hozzászólásában rámutatott: ez a jelenség az ügynökkérdés megoldásának is egyik fontos akadálya, hiszen előfordult már, hogy valakit hálózati személyként azonosítottak, majd
jóval később bukkantak rá egy olyan iratra, amelyből kiderült: az illetőt elbocsátották a hálózatból, mert nem volt hajlandó érdemben együttműködni az állambiztonsággal.
Földváryné Kiss Réka leszögezte: a közbeszédben oly gyakran emlegetett
teljes ügynöklista nem létezik, és így nem is hozható nyilvánosságra.
Úgy véli, az egyéni esetek, történetek minél alaposabb feldolgozása ás megismertetése szolgálná igazán a múltfeltárást.
Hozzátette: a diktatúra jogtiprásaiért felelős személyek köre jóval tágabb, mint ahogyan a közvéleményben él, és számos olyan csoport van, akiket még egyáltalán nem sikerült azonosítani. Jellemző példaként említette, hogy
a mai napig nem sikerült összeállítani a koncepciós és megtorló perek vizsgálótisztjeinek, vagy a bírói tanácsok laikus tagjainak névsorát, holott ezek az emberek sokszor halálos ítéletekhez adták a nevüket.