(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A kormány migrációval kapcsolatos politikájának egyik sarokköve, a kommunikáció vezérfonala, hogy a keresztény Magyarország Európa védőbástyája. Valóban, ott a déli határzár, aminek van visszatartó hatása. Továbbá az az elnevezés sem alap nélküli, hogy keresztény ország lennénk, történelmi távlatokba helyezve, a hagyományainkat, kultúránkat, figyelembe véve lehetünk keresztény ország. Még akkor is, ha a Fidesz kommunikációját, narratíva-építését elnézve nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy egy politikai termék megjelenítéséről van szó, mint amilyen annak idején a „polgári Magyarország” is volt, ahogyan ezt világossá tette G. Fodor Gábor. Vagyis ezt azért nem kell annyira komolyan venni, jól hangzik, politikailag hasznos, ne akarjunk túl sok tartalmat is a szavak mögé. Ilyen a politika, ez a politika, lehet tovább sétálni.
Nem akarok naiv lenni, és ez alapján erkölcsi kérdéseket feszegetni a politikában. Tudom, hogy szinte elvetélt kísérlet moralitás után kutatni, azt számonkérni a magyar politikán, ami (talán nem szükségszerűen, de ma már sajnos elfogadottan) olyan alkukat követel meg a szereplőitől, amit a civil életben, egymás között, emberi kapcsolatainkban már nem néznénk el ilyen könnyen. Ilyen a korrupció is, ami a lopás egy formája.
A „minden politikus lop, csal, hazudik” megállapítás kevésbé zavarja azt, akár még jól is jöhet annak, aki éppen hatalmon van, mert mondhatja, hogy az előzőek is ezt csinálták, akkor ugyan ők miért ne tennék. Főleg, hogy magyarázatuk szerint - ellentétben a politikai ellenféllel - ők nem önös érdekből konvertálják magán-, és így pártpénzzé a közvagyont, hanem egy szent cél, az ország, az emberek felemelése érdekében. Amire egyszerűen szükség van, mert ha ily' módon nem erősítik meg a párthátországot, akkor nem tudnak értünk dolgozni, ennek érdekében a hatalomban maradni, vagy egy esetleges választási bukás után mihamarabb visszatérni.
Lánczi András, a Corvinus Egyetem rektora a Mandinernek adott interjújában a közpénzen gazdagodó oligarchák, fideszes politikusok és barátaik luxusutazásaira vonatkozó felvetésre így fogalmazott: „Valóban kialakult egy újgazdag, vagyonos réteg, ám nem öncélú jelenségről, hanem világos közösségkoncepcióról van szó. Be kell látni: »a fegyvertelen próféták mind elbuktak«. Lehet valakinek sok szép politikai elképzelése, ha ehhez nincs gazdasági ereje, nem tudja végrehajtani őket. A kommunisták államosítottak, ezáltal teremtették meg a gazdasági hátteret, aminek révén aztán meg tudták valósítani a terveiket. A liberálisok a privatizációból jutottak ugyanahhoz a vagyonhoz. Vajon morális alapon kinek van joga bármit mondani? Mindig a közvagyon a végső fedezet.”
Ezután megerősítette egy korábbi, emlékezetes kijelentését, miszerint „amit az emberek korrupciónak gondolnak, az valójában egy politika, amely a nemzeti érdekeket tartja szem előtt.”
Cinikus, egyben lekezelő, ahogy Lánczi András gyakorlatilag hülyének nézi azt, aki korrupcióként tekint a korrupcióra, nem pedig a nemzeti érdek érvényesítésének egyik tartópilléreként. Azzal, hogy az adott politikai/gazdasági kérdésben deklaráltan figyelmen kívül hagyja a moralitást, mint tényezőt, mint szempontot a véleményalkotáshoz, felveti a kérdést, hogy mennyire hihetőek el a saját maga által hangoztatott nemes szándékai annak a politikai közösségnek, amelyik a politikája alapjának tartja azt, amit az emberek lopásnak gondolnak?