Ez nem lesz egy hosszú társadalomtudományi esszé, pusztán néhány sor, alkalmasint egy minapi budapesti, rövid, utcai beszélgetés mementója.
Van egy külvárosi 35 éves fiú és egy 25 éves lány, akiknek szerelméből néhány hónapja megfogant egy élet, így az összeköltözés mellett döntöttek - annak rendje és módja szerint vásároltak volna egy saját ingatlant.
Azonban egyikük sem született NER-lovagnak, pénzt csak a bank adott volna nekik, viszont a környékükön azoknak a lakásoknak, amelyeket másfél évvel ezelőtt 16 millióért meg lehetett kapni, most 23 millió forintra emelkedett az ára.
Önerő nélkül nehéz.
Így marad - ugyanazon a környéken, ugyanazokban a lakásokban - az albérlet, havi 130 ezer forintért. Ennyivel rövidebbek minden hónapban, és akkor még fel sem kapcsolták a villanyt, hogy megnézzék, miért sír a gyerek.
De van kiút. Ugyanis a fiú szülei még élnek, bár már nem fiatalok - és ezen okból kifolyólag tűnik feleslegesnek felvenni most a banki hitelt -, elég ugyanis kivárni, hogy az örökség felszabaduljon.
Apáink halálára várunk. Hogy élhessünk.
Kemény erkölcsi alapokon áll az ország. Jó érzés.