Az évszázadok során egyre rövidebb és kevesebb ruhát viseltünk, az intimitás egyre szűkebb területre szorult, a köz javára pedig egyre több bájt fordítottunk… De testünk öltözettel való rejtettségének fokozatos felszámolásával, titokzatos szépségünk kitárulkozásával, ezekért cserébe egyre több aggodalmat, félelmet öltöttünk magunkra. Félelmeket, melyek a világnak való felesleges megfelelési vágyból fakadnak. Nem egy szeretetteljes vágyból, hogy kedvesünknek, szeretteinknek kedvében járjunk akár fizikai megjelenésünkkel is. Pedig éppen úgy kellene, hogy ha a nyílt utcát járjuk, akkor takarjuk el magunkat legjobban – nehogy illetéktelen tekintetek fürkésszék ki azt, amit csak megérdemelt szemek láthatnának –, és ezzel szemben csupán otthon gyönyörködtetjük ékeinkkel a szívünknek legkedvesebbeket.Ma már mókásak és szürreálisak volnának a hajdan természetes, megszokott hivatalos fürdőruha-hosszellenőrök a fürdőhelyeken. Van ebben valami szomorú, hogy lassanként annyira értéktelenné vált a kecses női boka, hogy akárki utcai jöttment legeltetheti rajta szemét, majd ugyanígy járt a gömbölyded térd, és napjainkban, amikor minden villamosmegállóból egy fehérnemű-modell bámul ránk, a teljes láb és a has is. És ezzel a hajdani nagy megbecsülését, magas értékét vesztették el ezek a régen féltve őrzött, legbecsesebb szerelmi ajándéknak szánt bájok.
De ezek valójában mind csak tünetek. Melyek egy belső megbetegedésből, rabságból fakadnak. Az egész küllem-dilemmának az igazi csapdája ugyanis nem is az, hogy ilyen, vagy olyan ruhát veszünk fel, hogy így vagyunk kövérek vagy amúgy soványok, hanem hogy az egész külcsín-vizslatás közben észrevétlen örökre elveszett perceket és figyelmet hagyunk hátra, amelyeket a külvilágba való belebódultság helyett fordíthatnánk egy belső figyelemre, lelkünk éber jelenlétére is. És ez sokkalta gyümölcsözőbb lenne boldogságunk szempontjából, mint örökre elveszni a külsőségekből épített labirintusban. A gordiuszi csomót át kell hát vágni, ahelyett hogy bogozgatjuk egy életen át. Befelé kell fordulnunk, a lelkünkkel foglalkozni, építeni, szépíteni. Mert ezt a küldetést kaptuk ember voltunkkal születésünktől fogva. Mert az igazi, nem küllemi, hanem belső értékek szerinti Szépség csakis belülről fakadhat. Hiszen „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”
De mi, nők e problémával korántsem vagyunk egyedül! Ugyanis ez csak egyetlen kórtünete az emberiség nagy betegségének. Tulajdonképpen mindenki ebben szenved. Hogy a világ külső csillogása elrabolja figyelmét a belső ragyogásról. Így feledvén szeretetet, boldogságot, önfegyelmet, becsületet, állhatatosságot… Igazságot … semmittevő hétköznapokba fullad életünk. És a világ nagy körhintájában csak rángatnak minket a műanyag lovak. Én azt mondom, inkább szálljunk ki! Most!