A német külpolitika ötven éves korszaka zárul le a napokban a Leopard tankok Ukrajnának való átengedésével. A még a Willy Brandt kancellár által elindított (akkor még nyugat-)német keleti politika, az Ostpolitik úgy tűnik, hogy fél évszázad után csődöt mondott, ráadásul nem szép körülmények között.
Jóllehet a hidegháború akkori premisszái között teljesen új megközelítést jelentett, Nyugat-Németország közeledése a szocialista blokk államaihoz egy teljesen logikus megközelítés volt: valójában annak a keleti kiterjesztése, amit akkor a bonni vezetés már évek óta tett nyugat felé. A klasszikus, hatalmi és területi követelések feladása, és gazdasági befolyássá való átkonvertálása a II. világháború során teljesen lerombolt Németország nyugati felét az euroatlanti blokk egyik oszlopos tagjává tette. Noha valószínűleg a szociáldemokraták által vezetett keleti kiegyezésnek nagyon is megvoltak a maga ideológiai indokai, teljesen haszonelvű módon is értelmezhető eredményeket hozott. Németország ugyanis ismét megjelent Kelet-Közép-Európában, ott, ahol mindig is domináns hatalomnak számított. A szocializmus bukásai után az Ostpolitik végképp beérni látszott, ráadásul nem csak az EU felé törekvő közép-európai országok, de Moszkva relációjában is. Németország pedig konzekvensen követte ezt az irányt, még akkor is, ha az orosz vezetéssel ápolt jó kapcsolataikat nyugaton sokszor ferde szemmel nézték.
Minden eredményének elismerése mellett azonban ma már kimondhatjuk:
Németország ugyanis hiába törekedett racionális, és gazdasági alapú megközelítésre, az orosz nagyhatalmi álmok és a birodalmi ideológia elsodorta a gazdasági kapcsolatokat is. Berlinben pedig nem csak azt kell belátni (és ez most a szocdemek kormányzása alatt még fájóbb), hogy Moszkvával nem lehet elnézően viselkedni, de azt is, hogy az értékalapú diplomácia nem mindig cserélhető fel a gazdasági szemlélettel, és a tiszta racionalitással.
Ha lassan is, Németország le fogja vonni a tanulságot, a mostani konfliktusban pedig egyértelműen Ukrajna és a nyugat mellett foglalt állást. Kérdés, hogy milyen új azonosulási pontokat talál majd magának a német külpolitika: kitör-e abból az önként vállalt kategóriából, miszerint csak gazdaságilag lehet erős, politikailag és katonailag önmérsékletet kell tanúsítania? És persze az, hogy még hány kellemetlen meglepetés éri esetleg, amíg az irányváltást végbeviszi.
Az angol nyelvű eredeti írást ITT TUDJA elolvasni.