Annak is érdemes megnézni A két pápa című drámát, akik látták a tévében vetített filmet Anthony Hopkins és Jonathan Pryce főszereplésével. Mert Anthony McCarten forgatókönyvíró először regényként, majd színdarabként írta meg a művet, a kétórás játékfilm csak ezeket követte. Vecsei H. Miklós rendezésében pedig még izgalmasabb lett Joseph Ratzinger (XVI. Benedek pápa) és Jorge Bergoglio (Ferenc pápa) története. A dráma sajtóbemutatóján jártunk a Rózsavölgyi Szalonban.
Bizonyára Olvasóink közül is sokan látták a Netflix saját gyártású filmjét, A két pápát. (Az erről írt recenziót cikkünk végén olvashatják.) Azt már kevesebben tudják, hogy Anthony McCarten forgatókönyvíró először regénnyé, majd színpadra írta meg a darabot, melynek magyarországi premierje a héten volt a budapesti Rózsavölgyi Szalonban. A Szalon bizton nevezhető tökéletes helyszínnek a dráma számára, ugyanis a szervita templom harangjának beszűrődő hangjai pompásan illettek a darab hangulatához.
Az első meglepetés már a kezdés előtt megérintett, ugyanis a fehér háttérre a pápa vatikáni ablakát vetítették, melyen nem sokkal később megjelent Szent II. János Pál pápa is. Andristyák Marcell és Vecsei H. Miklós vizuálja (utóbbi egyben a darab dramaturgja és rendezője is) végig a mű legfontosabb „díszlete”, még ha nem is a szó klasszikus értelmében. A digitális technikának köszönhetően
legyen szó akár egy Buenos Aires-i nyomornegyedről, a Sixtusi kápolna pompájáról vagy egy gyóntatószék magányáról. Ugyancsak a vizuáltechnikának köszönhető, hogy a filmben visszaemlékezésekként felbukkanó történetek – így különösen az argentin szélsőjobboldali katonai junta időszaka – a színpadon is látható formát öltenek.
XVI. Benedek és Bergoglio bíboros konfliktusa kulturális konfliktus. Az európai kultúrkörhöz tartozó Benedek (előtte Joseph Ratzinger bíboros) a jóléti, ezért szekularizálódó Európában védi a katolikus egyház hagyományait, míg a dél-amerikai Jorge Bergoglio bíboros (később Ferenc pápa) az üvöltő társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását nevezi meg egyháza fő feladatának, így kívánja a híveket megnyerni és üdvösségre vezetni.
És ha már a két pápa szerepénél tartunk, akkor itt ért minket egy újabb meglepetés. Benedeket ugyanis Jordán Tamás alakította, míg a kerek fizimiskájú, ősz hajú – így Benedekre külsőleg jobban hasonlító – Lukács Sándor kapta Bergoglio bíboros szerepét. De a külső nem számít, ezt mindkét színész pompásan bizonyítja:
Egyébként az eligazodást remekül segíti, hogy a darab elején Benedek papi civilben, valamint – egyértelműen utalva bajor mivoltára – hózentrógerben mutatkozik. Csupán ezt követően veszi fel a reverendát pápai mivoltára utaló fehér cingulussal és pileólussal.
Mindkét egyházfő személyiségének bemutatásában, illetve karakterfejlődésükben nagy szerepe van az őket segítő két apácának, Brigitta nővérnek (Molnár Piroska), illetve Sophia nővérnek (Trokán Anna). Nagyon helyesen nem játsszák túl a főszereplőket, szinte észrevétlen módon terelgetik abba az irányba, ami a karakterfejlődés szempontjából fontos.
Bár a történet ha nem is nyomasztó, de súlyos, és McCarten a szükséges bátorsággal, de kellő objektivitással nyúl az olyan botrányos témákhoz, mint a gyermekmolesztálások ügye, a szereplők igyekeznek oldani a kézzel tapintható feszültséget. A drámában megírt német és argentin humor megértésén vagy épp meg nem értésén jót mosolygunk maszkunk alatt, épp úgy, mint az olyan, már a magyar alkotók által belecsempészett játékosságon is, mint a „dicsér… tessék?” magyar szóvicc, vagy azon, hogy az énekesként is jegyzett Molnár Piroska énekli a Ciao Bellát.
Súlyos drámát látunk a színpadon, különösen akkor, ha elvonatkoztatunk magától a történet szereplőitől és helyszínétől. Valóban láthatjuk a két pápa kulturális összecsapását, teológiai vitáját, így láthatjuk hogyan jutnak közös nevezőre, mert
Jézus a közös pont, az origó.
(Lehet a néző akár a legmakacsabb ateista is, azt el kell ismernie, hogy a jézusi tanítás kiállta az idők próbáját és kétezer év alatt szemernyit sem vesztett aktualitásából!)
De láthatjuk azokat a múltbeli eseményeket, utólag rossznak vélt döntéseket, ami a két főszereplő vállaira súlyos keresztként nehezedik. És ha mi, nézők belenézünk a tükörbe, akkor onnan is olyan valaki néz vissza, akinek ugyancsak van hasonló lelkiismeret-furdalása. Az „akkor jó ötletnek tűnt”, vagy éppen a „melyik ujjamat harapjam?” csupán önfelmentő mondatok. De a cselekedeteink nagyon sok esetben egy másik ember életére vannak hatással. Kinek okozunk jót, rosszat, ha választunk egy döntési helyzetben?
A bűn nem egy folt, amit mosodában el tudnak távolítani. Az egy seb, amit kezelni és gyógyítani kell
– hangzik fel a darab kulcsmondata, és bizton érezzük, van olyan a világon, akitől bocsánatot kellene kérnünk. McCarten remekül megvilágítja, hogy még a magasa rangú egyházi méltóságok sem bűntelenek (nem is állítják magukról), de mi, akik a világban élünk, farmert hordunk, sört iszunk, ugyanúgy hibázunk kisebbet vagy nagyobbat.
Hogy aki látta a filmet, az mégis, miért nézze meg a darabot? A nyilvánvaló műfaji különbségen túl a katartikus élményt tudjuk ajánlani. Emlékszünk, a film végén Bergoglio már Ferenc pápaként és Benedek már emeritus pápaként közösen nézik meg a 2014-es német–argentin vb-döntőt egy pofa sör kíséretében. A katarzist kiváltó két gyónást ott felszabadult meccsnézés követi.
A darabban viszont nem! A katarzis a drámában hosszabb és egyáltalán nem ilyen módon felszabadult! Zárásképp Ferenc pápa megválasztása után fél évvel, 2013 októberében elhangzott szavai szólnak a nézőkhöz, melyben kifejti, milyenek is a XXI. század „reverenda és fátyol nélküli” szentjei. Már ezért a monológért is érdemes ellátogatni a Rózsavölgyibe.
(Anthony McCarten: A két pápa. Rózsavölgyi Szalon. Rend.: Vecsei H. Miklós. Szereplők: Lukács Sándor, Jordán Tamás, Trokán Anna, Molnár Piroska.)
A filmről írt recenziónkat itt olvashatják:
A változás megalkuvás? - a két pápáról
Néha hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy hosszú évszázadok után 2013 óta nem egy, hanem két pápája van a katolikus egyháznak. Aztán jön Matteo Salvini és emlékeztet minket arra, hogy neki bizony jobban tetszik az emeritus pápa a jelenlegi Ferencnél. És ezzel a véleményével egyáltalán nincs egyedül.